Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)

Csak elszáradt szirmok hersegtek Virtus pofájában.

Listius László egyre hangosabban kérlelte a szüzet, fennen kiáltozott, imájába szitokszókat kevert. Végül már parancsolt a Szeplőtelen Szűznek és Jézus Krisztusnak s az összes szentek- s az Atyaúristennek, hogy hibáját, mit a teremtésben vétett, javítsa ki gyorsan, javítsa ki, amíg nem késő. De Virtus nem szólalt meg.

Ekkor más istenek, pogány istenségek nevét ordította, zengett a főhajó, s a mellékhajókból sokszoros visszhang csapongott a szentélytől az orgonafalig. Kérlelte Poszeidont, ki a lovakért felelős, tegyen már valamit a lelketlen pusztuló lények érdekében.

Aztán Virtus következett, kérdően nézett rá, de az almásderes egyetlen szót se szólt.

Listi megdühödött. Ahol Isten tudománya véget ér, csődöt mond, ott kezdődik a Másik tudománya. Megértem, Jóisten, miért a hallgatás, saját hibáját az ember nem vallja be, de o.l ember csak az Isten tükörképe. Hallgatsz? La- pítsz? Vád alá helyezlek! Vádollak, hogy a teremtés hibádzik! S minthogy saját bírád ez ügyben nem lehetsz, mostantól felkérek minden hatalmakat, törvény- kezzék rajtad, segítsék a derék állatokat a jogos jussukhoz, és kapjon mind lelket!

Nem térdelt már Listi, felállt és süvegét dacosan a fejébe húzta. Mennyei karok és bukott angyalok, minden szentek és pokoli légiók, Krisztus, Antik- tisztus, Zeus, Baál, Astarót, pogány bálványok és boldog mártírok, minden túlnani hatalmak, ki mint lélekkel bír, azt odaadjátok az erdők, mezők vadjainak, az ég madarainak, a víz halainak, a négy lábon járó, bús szemű barmoknak, és jó hátaslovamnak, a derék Virtusnak!

S ekkor mintha feléledt volna a holt kő, a holt anyag, megmozdult a templom, lélegezni kezdett, vagy csak légáram fújt át a félig nyitott kapun, Listius úgy látta a gyertyalobogásban, hogy valamennyi szobor meghajtja a fejét, sőt valamennyi képen halványan megmozdul a szűz s a gyermek Krisztus, János és Jeromos, a bűnbánó Magdolna és a koponya is, mit a sekrestyeajtó kőgerendájába névtelen mesterek faragtak egykor.

Megjött az égi jel, s ha nem égi, az se baj. Rajtad a sor, Virtus. És a lovat kezdte noszogatni, most már tényleg szóljon emberek módjára.

De Virtus nem beszélt. Sőt mintha gúnyos mosolygásra húzta volna száját, ámbátor meglehet, hogy a zabla feszült túlságosan benne, ahogyan Listius a közelébe vonta.

Röhögsz is?, no várj csak, lihegte Listius, hozzáhajolt, s forró lélegzetét a ló orrába fújta. Megrezdült rá Virtus, hátrakapta fejét, a bőre is rángott, a cimpája borzongott, tágra nyílt szemekkel bámulta gazdáját, ki felettébb oktalan dolgokat cselekszik.

Jól van hát, kinevetsz, ebek fogják felnyalni a véred! Megfogta a kantárt, az oltárhoz kötötte. Vette a korbácsát, és ütni-vemi kezdte a szép almásderest.

Virtus meg-megroggyant, de tűrte egy darabig, csupán értetlenség csillogott szemében, aztán vad félelem, végül a lemondás.

De addig harmadfél óra múlt, s Listius meg-megállt, hangosan zihálva kérdezte a csendben, Nem beszélsz? de Virtus nem válaszolt.

Tomporán és szügyén, nyakán és a hátán felszakadt a bőre. Hajdan szür- késbama és iromba szőrét meleg vér folyta be. Virtus ugrált, Virtus ágasko676