Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)
Listius László a szavába vágott. Az asszonyba sem lehelt, aztán mégis van lelke! Simeon bólintott, de csavart egyet a szón. Az Úr egyedül az embert formálta úgy, hogy az Isten tükörképe minden tekintetben. Listius László felhördült a szóra, megfogta a papot, hátul, a nyakánál, s odatolta arcát a falitükör elé. Nézz bele, Simeon!, sziszegte fülébe, aztán kivezette a templom kapujába, s megmutatta Virtust. Ilyen rossz ízlésű volna az Úristen?! Simeon hebegett. A saját neme szerint, úgy kell ezt érteni. Vacogva visszatért a sekrestye hátába, Listius utána, sarkantyúi pengtek a visszhangos templomban. Kissé lecsillapult, úgy kérdezte gúnyos hangon, félig már nevetve, Saját neme szerint? S még be is vallód, hogy embernek hitvány vagy? Simeon nem szólt, csak a fogát csikorgatta. Zaklatott agyában új érvek forogtak. János könyvében meg azt mondja az írás, hogy a teremtés az ige útján történt, s hogy az emberben lélek lakozhatik, mi sem bizonyítja, minthogy igével él, ír, olvas és beszél. De nincsen oly állat, ki nevén nevezné a világnak dolgait, ezért nincs is lelkűk. Oktalan beszéd ez! kiáltott Listius, nézd meg a lovamat, ezt a derék Virtust, megérti az emberi beszédet, jön, iramlik, ugrik, vagy lassabban lépdel, emeli a lábát, mikor és mit mondok. S aztán nézz meg engem, nézzél meg, Simeon, semmit sem értek a lovak beszédéből, szegény Virtus akárhogy nyeríthet! S akkor engem illet lélek, holott sokkal nagyobb az ő tudománya?! Rám, a tudatlanra az öröklét várhat, ha rosszat nem cselekszem, s ő, a tudós és bűntelen örökre elvész majd... Halkan mondta már ezt, hangja elkomorult. Simeon hallgatott, csak észrevétlen módon a fácánt ügyeskedte vissza a parázsra. Csendesen fortyogott benne az önérzet, végül nem állhatta, hogy meg ne szólaljon. Akkor, uram, miért nem a Virtussal íratja verseit? Liszti nem válaszolt, lassan felállt, s korbácsával a pap arcába csapott. Leszállt már az este, mikoron Simeon a szentségrekesztő hátsó kis kapuján a templomba sietett. De megtorpant, mert halk fény szivárgott ki az oltár lépcsőjéről. Különös jelenet tanúja lett így a kissé már kapatos pap. Listius fekete gyertyák között térdelt. Mellette Virtus állt, s csendesen legelte az oltárra rakott virágkoszorúkat. Gazdája félhangos imával a szenteket hívta, aztán magát Istent. Később a Magyarok Nagyasszonyához fohászkodott, hogy az adjon az állatoknak lelket. Néha meg-megpihent, szüneteket tartott, s Virtus arcát nézte, mikor beszél a ló, tanújelét adva, hogy j a Szentlélek immár betöltötte almásderes /f/'V' i* 'r >'2 testét. __ 675
