Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 8-9. szám - Nagy Attila Kristóf: A köpcsényi áldozár (próza)
a párafoszlány mögül Lis- figyelte a barna-fehér baráz- Aztán napnyugat felé igaz- fácánoskerten, kopár ligete- dozó őrtoronyhoz értek. Virfelhővé vált, s tius a vaijakat dás földeken, gáttá Virtust, a ken vágtattak keresztül, mígnem az omla tus szája habzott, Listi is lihegett. S ahogy Köpcsény felé ügettek mind lassabb lépésben, Listius László azon gondolkozott, mért mondják az Isten dolgaiban járatos doktorok, hogy az állatok az Úrtól nem kaptak lelket, sem olyat, mint az embernek adatott, sem másmilyen formát. Itt van ez a Virtus, nemes termetével, csavaros eszével mennyivel inkább kiérdemelné a lélek adományát, mint a foltossegű bugris, ki egész életében trágyát hord, vagy a földet túrja. Az írás nem említi, hogy a Szentlélek a derék paripáknak is kitöltetett egykor, de a négylábú állat mégis kedvesebb lehetett az Úr színe előtt a kétlábú embernél, mivelhogy az er- dők-mezők nyargaló vadjait előbb teremtette, mintÁdámot és Évát. Ha nekem valami igen-igen fontos, sietek megtenni; míg ha valami ráér, későbbre halasztóm, az állat tehát fontosabb volt a teremtés sorában, gondolta Listius a lapályon ügetve. Bizony mondom, az állatoknak tisztaság adatott, szemérmüket sosem szé- gyenlették, és a párzást illetően sem csináltak kázust. A sok istenadta nem ismeri a bűnt! Mennyivel tetszőbb ez az égi hatalmaknak, mint a fondorkodó, csaló, folyton üzérkedő, a bűn falloszával hátulról öklelő, vétkeitől megbűzhö- dő ember! S létezik mindezért hála? Talán létezhetik. Jutalmul az állatok azt kapják, hogy életüket szorongva nem féltik, mindaddig, míg tényleg itt a veszély, s értük nem jön a természetes halál. De lelket mégsem kaptak. Miért nem?! Virtus, miért nem?, kérdezte hangosan, s a ló hátára csapott, Virtus összerezzent. S ahogy Listius László a köpcsényi várhoz ért, kikötötte lovát a sírkert kapujához. A templomba lépett, a sekrestye hátában a birtok apátját, Simeont kereste. Mégis találta ott, a kandalló parazsán nyársra tűzött fácánt forgatott serényen, s hozzá misebort nyakait. Látta, hogy Listius nincs nagy hangulatban, letette a nyársat, felállt és elé ment. A föld ura nem köszönt, csak menten azt kérdezte, Mondjad meg, Simeon, miért nincs az állatoknak lelke? Simeon a soproni oportót törülte a szájáról, időt nyert addig is, aztán körülményes körmondatba kezdett. Ismered az írást, abban csupán az áll, hogy az Isten az orrán át lehelte a lelket a legelső emberbe, de nem lehelt lelket se a csúszómászó földi állatokba, se a tengeri halakba, se a légben repeső égi madarakba, sem nem semmiféle négylábú barmokba... 674
