Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Csűrös Miklós: Tüskés Tibor: Kedves professzor úr! - hírek Fülep Lajosról

értésének a kulcsát is kezünkbe adta, a nemábrázoló művészet esztétikájának világnézeti alapját is felvázolta...”

Emlékezésekben és hozzá írott, szellemét idéző versekben Fülep alakja megnő, mitizálódik. Fodor András versében ő a „legkülönb”, aki az elmúlás vak ereje ellen is joggal tiltakozik, Weöres szerint borús géniusza „túl-mennyei gyógyírt” boz a szánandó földieknek. Tüskés nem mitizál, hanem megfigyel és leír, ábrázolásmódja fóldközelibb, nem csak jó tulajdonságokat vesz észre. Fülep zengővárkonyi holmijainak végkiárúsítása kicsinyes hosszadalmasságával kissé mulatságosnak tűnik fel, hűséges kitartása viszont ottani jóemberei mellett meghatóan patriarkális. Tüskésnek nem esik jól, hogy bemutatkozásakor a professzor kevés figyelmet szentelt neki, „kérdezett, s azonnal átvette a szót”, de annál jobban méltányolja Fülep folyamatos érdeklődését az irodalompolitikai kurzus által támadott Jelenkor iránt.

Talán félreérthetően kommentálja Fülep lelkészi pályájának kezdeteit a következő megközelítés: „Amikor a Tanácsköztársaság bukása után elveszti egyetemi állását, nem hagyja el az országot, hanem előveszi a református papi vizsgáról szóló oklevelet, és fölhasználja.” Érdemes utalnunk rá, hogy Fülep jóval korábban, már 1918 áprilisában sürgette kineveztetését az erdélyi református egyházkerület valamelyik falujába, és ez 1918. V. 21-i dátummal megtörtént; szovátai állását külső okokból nem foglalhatta el, a baracskairól (ahová később kinevezték) valóban lemondott a külügyminisztériummal kötött szerződése miatt. Levelezése és publicisztikája 1917 és 1919 között, majd később kétségtelenül bizonyítja, hogy a háborús években őszintén és tudatosan készült a lelkészi hivatásra; e választásáért méltánytalanságok, megaláztatások kálváriáját kellett végigjárnia a húszas években (ezek egy részét Tüskés kötetében a Fülep Lajos „maga mentsége” című tanulmány dokumentálja).

Tüskés kritikai észrevételei közül kettővel lenne kiváltképpen nehéz azonosulni. Az egyik a Kner-levelezés tragikus végével kapcsolatos. Számonkérő hangsúllyal kérdezi, tehetett volna-e „valamit Fülep Lajos Kner Imre életének megmentése érdekében”, hiszen korábban fölajánlotta, hogy segít, „nem szóval, hanem tettel”. Annak ellenére, hogy a német megszállás után ez a kérdés szónokivá vált, Fülep is megfogalmazta magának a nyilvánosság előtt Tüskésnél húsz évvel korábban, A könyv nagy művésze című cikkében. Knert 1944. április elején hurcolták el; ekkortól már csak a feleség levelei következtek „sűrű egymásutánban”, írja Fülep, „értesítve, akkor éppen hol van, és kérve, próbáljak érte valamit tenni”. „Mit tehettem? A közölt címekre leveleket küldtem utána, bennük az életemmel vállaltam felelősséget az ő abszolút megbízhatóságáért és magyarságáért, tudva, hogy felbontják, elolvassák - hátha mégis megkegyelmeznek neki? De törődtek is azok magyarsággal, hűséggel!” Valóban önmaga fölött mondott ki ítéletet Fülep 1938-ban, amikor szomorúan azt írta, hogy barátságának „semmi gyakorlati haszna, sajnos nincs”?

Tüskés másik kérdéses gondolata szerint - mely árnyalatnyi eltérésekkel több változatban tér vissza a könyv lapjain - „Fülep katalizátor természetű szellem: (...,) nem tör önálló teljesítményre, nem vágyik a közlésre, a megjelenésre, a jelenlétre, hanem folyamatokat indít el, új fölismeréseket vált ki (...)”; vagy még félreérthetetlenebbül: „Fülepben elsősorban a nagy ösztönzőt, a kezdeményezőt, az útegyengetőt, a kiváló katalizátort, és nem a nagy gondolkodót, a nagy rendszeralkotót, az önálló esztétikai és művészetfilozófiai

668