Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Bokányi Péter: Ha játszik a költő - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők

Szauer „közönségkiszolgáló” módon tudja, hogy mely kor és nemzet költőiről milyen adatokat köteles közölni. Másfelől iróniája az irodalomtörténet-írást célozza: Phantos, ókori görög költő életéről semmit sem tudunk, legyen tehát irodalomtörténeti probléma, hogy élt-e egyáltalán: Li Csien, kínai költő élet- útjáról szegényesek az ismeretek, ám részleteződik egy fiatal özvegyasszonyhoz fűződő szerelmi viszonya; Ibn Al-Ala Afradzsa, elfelejtett, lényegében jelentéktelen arab költő, aki miatt a 20. század irodalomtörténésze ismertséget szerezhetett, feltételezve, hogy a 12. századi arab verseinek jó részét kedvenc lovához írta.

Ezek azok a dolgok, amik az egyes szerzőkről a köztudatban rögzülni szoktak, amik képesek aztán alárendelni maguknak a valós lényeget: az irodalmi művet.

Dicsérendő a kötet életrajzainak a nyelvezete is. Szauer Ágoston jobban tiszteli annál a lírát, hogy verseiben parodisztikus, netán humoros legyen. A prózai szövegekben bőven él a lehetőséggel. Az életrajzok stílusának mű- szenvtelensége (amely szenvtelenség a „tudományos igényű” munkáknál kötelező) ilyen mondatokkal párosul: (Dartin) „vérbajával hazatér, tanítványokat fogad, tovább ír, nem tudni, mit”; (Belkin) „Száműzetésben, tüdőbajban hal meg”; Femandez, matróz-költő, akinek verseit halála után „apja gyűjtötte össze újsághirdetés útján a partmenti hölgyektől”.

Bár az Elfelejtett költők eredendően versgyűjtemény, mégis a prózai szöveget dicsértük elsősorban. Ennek oka, hogy úgy hisszük, bennük a szerző teljesítménye egyenletesebb, mint a versekben. Verse akkor igazán szép, ha az adott kornak és stílusnak megfelelően alkalmazhatja saját módszereit (kötött formák, zeneiség), másutt (pl. avantgárd versek) inkább csak kivételes formaérzékét bizonyítja. A versek egy része tehát arról tanúskodik, hogy mi az, amit nagyon jól tud a költő, másik része pedig arról szól, hogy mi az, amit tökéletesen ismer.

Az irodalomkritika terminológiájából kiszorulni látszik a „poéta doctus” fogalma, a kortárs líra új és más követelményeket támaszt az alkotók elé. Az Elfelejtett költők jó példája a megőrizve továbbhaladásnak, annak, hogy hogyan fér meg egymás mellett a 90-es évek költőjének hangkeresése a hagyományos értékekkel; a kötet versei pedig végképp legitimálják Szauer Ágoston eddigi és ezutáni munkáit: költő szólalt meg a kötetben.

(Z-f'tizetek / 64.)

666