Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Bokányi Péter: Ha játszik a költő - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők

amit kimondani akar. Kötete így sajátosan, kívülmaradva lírai; Szauer jól játssza az elbújás-önmegmutatás költői játékát.

„A nyolcvanas évek kezdő- és végpontja között poétikai tekintetben az a váltás áll, ahogyan a mit írni kérdéséről a hogyan írni kérdésére kerül át a hangsúly” - írja Csuhái István. Kerestetik tehát a mód, hogyan szóljon a vers, és ezzel párhuzamosan változik a líra funkciója. „A líra trónfosztása megtörtént - írja Keresztury Tibor A hagyományos szépségeszményt felváltó, szerepkorlátozó és alapvetően antipoétikus új költőiség hétköznapi léptékeivel katarzis helyett intellektuális kalandot kínál.”

A hogyan szóljon a vers kérdésére Szauer Ágoston válasza a kötött forma, az izgalmas ritmusképietek, a nyelv zeneisége. Ily módon versei hagyományosan, „poétikusan” szépek. A szerző rábízza versét a verszenére, és hagyja, hogy az vigye a szöveget. A zeneiség, a verseknek ez a primer szépsége egy kicsit veszélyes, helyenként szinte gátolja az értelmi befogadást. Jól olvasni egymás után a verseket, hagyni, hogy a versdallam elsodorjon. Éppen ezért az Elfelejtett költők kompozíciójában meghatározóak a kitalált szerzők kitalált életrajzai: lassítják a kötetet, szelíd iróniájukkal nyújtják az „intellektuális kalandot”.

Illyés Gyula fentebb már említett kötetének kronologikus elrendezését azzal indokolja, hogy az íróra jellemzőbb az, hogy mikor élt, mint az, hogy hol. „Egy-egy korszakban mennyire egy nyelvet beszéltek a költők, kiemelkedve anyanyelvűk sövénye, országuk váröve mögül!” Szauer Ágoston kötete is megtartja a világirodalmi antológiáknak ezt a felépítését. A versek az ókortól indulnak és napjainkig vonulnak, ugyanakkor az életrajzok összeállításában mégis szerepet kap a „hol” a kitalált szerzők kitalált életét alapvetően meghatározza az a valós hely, ahonnan a szerző őket származtatja. Nemzeti hovatartozásuk olyannyira meghatározó, hogy Szauer egyenesen típusrajzát adja az egyes nemzetek költőéleteinek, s ezeket a típuséletrajzokat fűszerezi az „irodalomtörténet indiszkrét bájával”, az életutak intimitásaival.

Életrajzait az adott nemzet művészeiről, és az egyes irodalomtörténeti korszakokról kialakult sztereotip kép alapján állítja össze a szerző. Ha angol a szerző, akkor alakja Byron életútja alapján formálódik: érzékeny, körülrajongott dandy, aki elhagyja hazáját, máig talány unokahúgához fűződő kapcsolata; vagy a jobb társaság botrányhőse, akinek nyaksálja és különös kijelentései állandó beszédtémaként szolgálnak. Ha a szerző orosz, akkor a 19. század végén vagy a 20. század első harmadában élt, sorsát az orosz irodalom klasszikusainak életútja határozza meg: vidéki nemesi család, katonatiszti pálya, aztán anarchista csoportba keveredés, majd száműzetés; vagy az illető stílusalapító, de a 30-as évek kultúrpolitikája félreérti, és eltünteti. A cseh szerző a „sötétség, a látomások szerzője”, hivatalnok, miként Kafka. A skandináv meseíró, mint Andersen, a francia csavarog, és versét fogadóról úja, mint Villonék, vagy vérbajban szenved, mint mondjuk Verlaine. Aztán a magyar szerző (az antológiának két hazai költője is van): középnemesi születés, debreceni jogi tanulmányok, a kedves halála miatti kedélybetegség, melyből a szabadságharc menekíti ki, majd a Világos utáni elborult elme; mindaz, amit a - nem irodalmi - köztudatban az igaz magyar költőtől elvárható.

Az életrajzoknak az iróniája egyik oldalról ebben nyilvánul meg, hogy

665