Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Negyvenöt szerep talál egy szerzőt - avagy az imitátor önarcképe - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők

az Ablakomból. Mintha az ő szellemujja érintette volna meg a leghatározottabban „Jan van Dalt” szövegét, mintha az ő elvágyódása, tűnődő melankóliája zenélne fátyolosán az Őszi tetők soraiban. Mintha valóban a Stormé volna ez a téma, ez a versforma, ez a melódia, de sejtésünkből nem lesz, nem lehet teljes bizonyosság, s Szauer Ágoston könyvecskéjének épp azok a legjobb darabjai - több is van belőlük! - amelyek talánnyal szembesítik, hosszas, néha meddő töprengésre kényszerítik a befogadót. Ámbár az egyértelmű mintakövetés is rendre invenciózus utánzatokat, színvonalas paródiákat, illetőleg parafrázisokat teremt e kötetben, az igazán magasrendű szellemi élvezetet, a vérbeli intellektuális játékot a konkrét modelljüket (modelljeiket?) leleményesen elfedő, esetleg nélkülöző költemények kínálják. Azok, amelyek nem any- nyira valódi és fiktív szerzők és művek megfeleltetésére csábítják, hanem sokkal inkább stílusismeretből „vizsgáztatják” az olvasót. Szauer Ágoston játszi kedve is ez utóbbi versekben a legelevenebb.

Csakugyan a játék, a játékos erőpróba a kötetke szubsztanciája. Jól érzékelhető, hogy az ifjú szerző mennyire élvezi a számtalan átlényegülést, a stílgyakorlatok sokaságát, mily gyönyörűséggel merítkezik meg elmúlt idők megannyi forrásában s áramlatában. S ha játékosan is, erőpróba az Elfelejtett költők antológiája. Szauer Ágoston bizonyítja, hogy elsajátította, magáévá élte immár a hagyományt, s jelzi, hogy saját versvilága az előzmények biztos ismeretére épül. Megmutatja - s mily könnyedén! -, hányféle hangnemben, műfajban, költői modorban otthonos, hogy mestere máris a formának, hogy dal, szonett, epigramma, ballada (stb.), hangsúlyos és időmértékes verselés, rímtechnika (etc.) gondot nem okozhat neki, hogy egyaránt eligazodik a középkori himnuszköltészet és a rokokó, a szentimentalizmus és a romantika, a szecesszió és az avantgárd oly különböző tájain. S noha mindvégig utánzóművészként ténykedik, saját személyiségét, lírai énjét sem veszíti el. E könyvecske burkolt önarckép is. Elárulja Szauer Ágoston vonzalmát a kis terjedelmű, tökéletesre csiszolt műfajok, versszerkezetek iránt, jelzi, mily fogékony a finom rezdülésekre, a hangulatok szinte észrevétlen fodrozódására, tanúsítja, hogy a szerző rejtőzködésre hajlamos, méla, de ironikus egyéniség, kitől min- dennémű harsányság idegen. Az emelt hang, a pátosz ritka vendég a kötet lapjain.

Remek, invenciózus játékba vont be az Elfelejtett költők antológiája, s épp ezért Szauer Ágostont, a lírikust komolyan kell vennünk. Érdeklődve váijuk újabb, immár saját verseit! S írjuk még ide: a kolofon tanúsága szerint a füzetke csakis a főváros hat könyvesboltjában kapható. Mivel a szerző Szombathelyen végezte főiskolai tanulmányait, itt él és dolgozik, kérdjük meg halkan és szelíden: rendjén van ez?...

(Z-fűzetek /64, Budapest)

663