Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Negyvenöt szerep talál egy szerzőt - avagy az imitátor önarcképe - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők

„Nagelstadt grófjának házi színdarabírója, hegedűórákat ad, verstant ír, Rousseau-t fordít. Legtöbbre ókori példaképei bűvöletében fogant költeményeit tartja, de életében csak vígjátékai jelennek meg, melyek közül A lindeni szélhámosok, A pék három lánya és a Május bolondjai néha ma is játszott darabok. Részt vesz az udonáriusok mozgalmában, börtönbe zárják. Nagel- stadt grófjának közbenjárásával megkülönböztetett bánásmódban részesül. Fogsága idején írt verses naplója nem került elő.”

Ámde bármily pompásak, ironikusak is e költött biográfiák, a könyvecske értékét elsősorban a negyvenöt költemény szabja meg. Bocsássuk előre: megalkotásuk közben az ifjú szerző nem csekély talentumról és invencióról, formakultúráról és imitációs készségről tett tanúbizonyságot. Utánzatainak írása közben Szauer Ágoston egyszerre két mintához alkalmazkodott: részint egy-egy korstílus, irányzat, költőiskola jellegzetes témáira, létszemléletére, hangvételére, obiigát képanyagára, nyelvhasználatára (stb.) függesztette tekintetét, részint pedig az adott korstílus, irányzat, költőiskola valamely reprezentánsának életét, líráját, egy bizonyos verscsoportját avagy híres alkotását választotta modelljéül. Az Elfelejtett költők „szerzői”, aprócska biográfiái és „műfordításai” - foként ez utóbbiak — nem csupán egy periódus, egy áramlat megkülönböztető sajátosságait sűrítik magukba, hanem bennük és mögöttük olykor jól ismert, a legkevésbé sem elfelejtett költők pályája, arcéle, műve is fóldereng. Az antológia fiktív kismestereinek életrajzai és versei nemegyszer visszamutatnak valódi és nagy mesterekre, valódi és nagy költeményekre is, az álcázás mértéke azonban különbözik. A mintaadó személye és műve néhol egészen nyilvánvaló, másszor viszont jóval nehezebb (elvétve tán lehetetlen is) rálelnünk a modellre. Akitalált életrajzok és szövegek alapján bizton állíthatjuk például, hogy Meanis (helyesen: Meanisz!) Guillaume Vernaux, Tren- cséni Péter és Walter Cavenlogh csakis Szapphót, Villont, Balassit és Oscar Wilde-ot idézheti emlékezetünkbe (a „leleplezést” még folytathatnók), ámde vajon ki lappanghat - mondjuk - Jan van Dalf múlt századi „holland költő” alakja és Őszi tetők című, szép verse mögött?

A lomha várost eső mossa rég.

Mint bús szerzetes, ki fáradt, beteg, ablakomnál állok, míg fent az ég vászna alatt húz egy madársereg.

Hiába ér nyomukba gondolat, az aranyló délt csak ők érik el, míg szívemben a gyűlő gondokat megosztja csendben két szelíd iker.

Az egyik tengert képzel réveteg, sárga part és fehér szobrok mögött.

A másik itt maradni jobb szeret, s bámulná mindig kint a rossz ködöt.

Több lírikus és számos vers is „modellt állhatott” e költeményhez, leginkább tán a német Theodor Storm, oly műveivel, mint A város, a Tengerpart avagy

662