Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Negyvenöt szerep talál egy szerzőt - avagy az imitátor önarcképe - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők

den művész, senki sem álmodik magának eleve kismestert, utókor nélküli pályát. Petőfi, Ady (és más nagyságok) szerepére készül titkon valamennyi költő, s hányán végzik közülök Tompa Mihályként, Kemény Simonként! Meglehet, töprenkedett effélékről is Szauer Ágoston, antológiáját mégsem e szomorkás tűnődés avagy a késő kegyelet irgalmas szándéka hozta létre. Nem, hiszen a versfüzér „auktorai” egytől egyig soha nem élt, kitalált költők, különféle nyelvekről „lefordított” s itt közreadott „műveik” rendre fiktív művek; e gyűjtemény egészében, első sorától az utolsóig a játszi képzelet szülötte. Negyvenöt szerep, negyvenöt álarc talált magának egy próteuszi alkatú szerzőt. Szauer Ágoston eljátszott negyvenöt szerepet, fólpróbált negyvenöt álarcot, mígnem szerepeken és álarcokon át kirajzolódott tulajdon önarcképe. A költő elbújt, hogy megmutatkozzék, alakoskodott, hogy átlássunk rajta. Próbára tette önmagát, hányféle hang, létszemlélet, verstípus hiteles imitációjára képes, s folytonos maszkcserékkel szemléltette, mint váltja színét, lényegül át műről műre a lírai én.

Ez utóbbi tanulság egyébbként evidencia. A költészet egész története arra bizonyság, hogy a lírai én örökös változásban s mindig közvetetten, álarcok és szerepek sokaságában létezik. A vers sohasem direkt, áttetsző önkifejezés, hanem sokszorosan is inkognitóba, a legkülönfélébb álruhákba rejtező hősök világa. A lírában megnyilatkozó személyiség nem ekvivalens a költő személyével, az empirikus énnel. Innen nézvést, Szauer Ágoston karcsú versfüzete nem tartogat különösebb meglepetést vagy újdonságot, s szükségtelen is lett volna egy közhely igaz voltát ily bonyolult módon szemléltetni. Az Elfelejtett költők antológiája - túl a megszólalás, az alkotás primer vágyán - a játékkedv, az imitálás, egyszersmind a parodizálás szándékának szülötte, s ekként nagyon is szoros kapcsolatot tart napjaink úgynevezett posztmodern törekvéseivel. Ősei közt szerepel Márai kivételes remeklése, a Szinbád hazamegy, hiszen e regény bámulatos invencióval teremti újjá, utánozza s gyengéden travesztálja Krúdynak és kedves hősének hangját, stílusát, mikro- és makrokozmoszát. Mivel azonban Szauer Ágoston fiktív költők fiktív életrajzát s fiktív verseit adja közre, művének előfutárait s rokonait még több joggal kereshetjük más tájakon. A játékra, ugratásra mindig kész Kosztolányinál például, aki - Karinthy és Babits segédletével - megköltötte Jeopardy nevét, hogy e „zseniális ausztrál író” nem létező alkotásaival ámítsák s hozzák zavarba a kávéházi sznobokat. Eszünkbe juthat: Márai egy „ismeretlen kínai költő” mezébe bújt, s az ő verseivel udvarolt, amidőn - 1945-ben - heves vonzalom ébredt benne Tolnay Klári iránt, még inkább eszünkbe juthat Weöres Sándor teremtménye, Psyché, kortársaink, Esterházy Péter avagy Kovács András Ferenc egynémely könyveiről immár nem is beszélve. Az Elfelejtett költők népes rokonságából csupán egy műre kell még mindenképp fölhívnunk a figyelmet: az így írtok ti című Karinthy-remekre. Szauer Ágoston verscsokrának darabjai is egyszerre utánzatok és paródiák, a „szerzőkről” adott miniatűr életrajzok nemkülönben. Ez utóbbiak valamennyi „ténye” - magától értetődően - szintén fiktív, s a parányi biográfiák párhuzamosan keltik a hitelesség és a tudatos - az antológiák és az irodalmi lexikonok gyakorlatát is kigúnyoló - travesztia benyomását. A negyvenöt közül álljon itt példának az egyik legrövidebb, Wolfgang Schindner (1761-1809) „életrajza”:

661