Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Lőrinczy Huba: Negyvenöt szerep talál egy szerzőt - avagy az imitátor önarcképe - Szauer Ágoston: Elfelejtett költők
LORINCZY HUBA Negyvenöt szerep talál egy szerzőt avagy az imitátor önarcképe SZAUER ÁGOSTON: ELFELEJTETT KÖLTŐK Egy-egy líratörténeti korszak, egy-egy nagy formátumú, szuverén költőegyéniség többek közt a maga sajátos témavilágától és létszemléletétől, kedvelt műfajaitól és versformáitól, jellegzetes kép- és motívumkincsétől, nyelvhasználatától és hanghordozásától válik összetéveszthetetlenül egyedivé. Példával élvén: a múlt századi népiesség és a századfordulós szecesszió, Petőfi és Ady merőben más gondolkodásmód és költészeteszmény, gyökeresen különböző ontológia és stílusideál hordozója s megszólaltatója. Bármely líratörténeti korszakot vagy irányzatot legnagyobb formátumú költőire tekintve szokás jellemezni s megítélni, végtére is az ő teljesítményüktől függ leginkább az adott periódus avagy áramlat rangja, súlya, minősége, egyszóval: jelentősége. Ilyképp csakis Petőfi és Arany lehet a népies-nemzeti iskola jelleg- és mértékadó személyisége, a Nyugat-mozgalomé pedig Ady, Babits és Kosztolányi. Ámde nem feledhetjük: ha a legkimagaslóbb alkotók szabják is meg egy-egy korszak vagy irányzat karakterét s szavatolják értékét, a periódus avagy az áramlat arculatának, összképének kiformálása mégsem mindenestül az ő művük. A vezéregyéniségek mögött rendre feltűnnek a szerényebb tehetségek és a kismesterek, Petőfi és Arany mögött Tompa Mihály, Sárosi Gyula, Kerényi Frigyes, Ady, Babits, Kosztolányi mögött Tóth Árpád és Juhász Gyula, Kemény Simon és Nagy Zoltán. Velük és tőlük lesz teljessé és árnyalatossá a kép, ők alkotják a derékhadat, az ő lírájuk testesíti meg a korszak vagy az irányzat értékeinek átlagát. Ők azok, akiknek akadnak nagy - olykor a legkiemelkedőbbekéivel vetekedő - verseik, ámde nincs nagy költészetük. Némelyikük neve-műve — ha fakultan is - fönnmarad, másoké viszont - tán méltatlanul - a feledésbe hull. Pedig reájuk is szükség volt egykoron, bennük is föl-fólszikrázott a tehetség, ők is többet reprezentáltak puszta önmaguknál. Látszatra nekik, a könnyen, gyorsan, méltatlanul feledett lírikusoknak akar némi elégtételt szolgáltatni Szauer Ágoston, közreadván negyvenöt „elhunyt” költő negyvenöt verséből összeállított antológiáját. Harmadfél évezred anyagából „válogatta” gyűjteményének darabjait a szerző, az ókortól a közelmúltig, s meglehet, hogy elméjén csakugyan átrebbent a gondolat: érdemtelen sors elfelejtett alkotóvá lenni. Jelet, nyomot szeretne maga után hagyni min660
