Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész
nak, hogy hogyan repül a repülő, annak ellenére, hogy soha életükben nem hallottak a gépi repülés technikájáról, legfennebb egy-egy kimustrált, öreg, első világháborús katona mesélhetett poharazás közben arról, hogy van repülőgép. Ezt aztán vagy elhitték vagy nem, mindenesetre most valóban láthatták és hallhatták is. És ebben a kis faluban most éjszakákon át azon gondolkozott sok okos kis csíki székely gyerek, hogyan lehetne repülőt csinálni. Mert elődeik ügyes kézművesek voltak, az adott körülmények között sohasem volt részükre lehetetlen, ha faszerkezetről van szó. Utódaik sem voltak rosszabbak, és így történt, hogy bátyáim hozták haza a hírt, Gyárfásék gyerekei elkészítik a repülőt - már félig készen is van, ők már látták. No, én sem akartam úgy élni tovább, hogy ezt a csodát ne láthassam és tapinthassam. Napokat sírtam míg Édesanyám elengedett, és rávette bátyáimat, hogy magukkal vigyenek. A repülőkészítés tulajdonképpen titok volt. Alkotóik nem akarták dobra verni már előre az elkészítését, robbantani akartak a közösség csodákra igen hajlamos tudatában a felszállással. Mi kivételek voltunk ezek szerint, és hátul az udvaron a csirkeól mögött, a titkok titka helyén, végre megláthattam a repülőt. Igen, csodáltam még ott lent is, bár alakja nagyon hasonlított egy egyszerű ládához, aminek a két oldalán szárnynak nevezett deszkák úgy voltak kapusarokvassal erősítve, hogy középen egy léc taposásával mozgatni lehetett őket. Ezt az alkotók meg is tették, és homályos előadást tartottak majd a későbbi felszállás lehetőségeiről, na meg a távolságokról, amit ezzel a szerkentyűvel megtesznek. Én teljesen átadtam magam a csodának, mindent hittem és egy pillanatig sem gondoltam, hogy a gyalulatlan deszkák sikere kétséges lehet. Ma is minden kis mozzanatra pontosan emlékszem, a repülő alakjára, a környezetre, az égi távolságra, s szívem megtellt kívánsággal, hogy én is repülhessek valaha. Később ez is megtörtént, de addig is soha nem féltem a mozgástól, a hely- változtatástól, az életre való vállalkozástól, mert repülni lehet, csak nagyon- nagyon akarni kell. Még a gyalulatlan deszkák is repülőalkatrészek lehetnek a lélek idő és tér végtelenjében, célhoz lehet velük érni. Csíkszentsimonból Brassóba költöztünk. Ez nem volt olyan egyszerű, mert Apám hiába kérte magát, mint már írtam, a gyerekek taníttatása miatt nem helyezték át. Gondban volt, s ez hangulatán is meglátszott. Román nemzetiségű kollégája, miután megtudta helyzetét és ismervén az ortodox Románia ilyen ügyei intézésének formáit, azt tanácsolta, tegyen kétezer lejt egy borítékba és vigye el Brassóba a C.F.R. azaz /Román Államvasutak Üzletigazgatójának. Azt hiszem, így hívták a nagy Főnököt. Apám ki KU.K Államvasút- nál kezdte pályafutását, és ahol egy korona visszaélés olyan rést jelentett volna a szinte katonai fegyelmen, hogy érte felmondás, kirúgás járt volna most mit tegyen? Nem, a kétezer lej nem volt sok, de a szégyen, még a gondolata is, hogy egy ilyen nagy úrnak ő az asztalára tegyen kétezer lejt? Pirulni kezdett és tartott ez mindaddig, míg meg nem értette, hogy másképpen nincs áthelyezés. Betette a kétezer lejt a borítékba. Megvárta a kapujában a Főigazgatót, bemutatkozott, és miután az kedvesen invitálta, bement vele. Ott előadta, hogy mi járatban van, de még mindég nem merte az asztalra tenni a borítékot, bár égette a mellét a zsebéből. Az igazgató meghallgatta és közölte Apámmal, hogy most nem tudja áthelyezni, de ahogy lehet megteszi, mert megérti teljesen a helyzetét. Akihallgatást ezzel 655
