Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész

befejezettnek tekintette, és kezdte kibontani az aznapi újságot. Apám, kínjában mint a halálraítélt ezt a pillanatot használta ki és csempészte az asztalra a 2000 lejes feliratú borítékot. Újságja felett a Nagy Úr ránézett a borítékra, felállott, kikísérte Apámat, és megismételte ugyanazt az ígéretet: - hogy most nem tudja áthelyezni, de legközelebb ő lesz az első.

Szegény Apám! Szédelegve ment az utcán és szidta önmagát, hogy oda a pénze és mégsem történt semmi. Még volt egy nap dolga Brassóban a rokonoknál és másnap utazott csak haza Szentsimonba. Mikor leszállt a vonatról, a román kollégája fogadta, röhögve, - Na látod, mondtam mit tégy, táviratilag Brassóba helyeztek.

Ez volt akkor az első találkozásunk a baksis-rendszerű állammal, ezért is írom le. Magyarországon ez annak idején a K.U.K. alatt ismeretlen volt. A Balkánról keleti ortodox viselkedés és államberendezés formájaként tört előre a baksis. Egészen Vladivosztokig terjed és onnan lassan minket is meghódított. Ma már nem ismeretlen itt sem. Valaha Bizánc hozta létre, ahol a tisztesség nem volt sohasem aranyvaluta, ma már itt sem.

Brassóban még óvodába jártam másfél évet. Vízcsap nélküli házban laktunk és petróleumlámpa fényénél vacsoráztunk, később a betűvetést is annál tanultam.

Nem azért volt minden, mert azon a részen már jóval előtte nem laktak, nem voltak házak, hanem azért, mert a civilizáció ezen áldásai még nem értek oda a háború után.

Ezen a részen, ahol Apám épített egy házacskát, bizony nem volt még vízvezeték. Mivel a város nagyon hamar fejlődött, feszítette az igény, na meg a tőke is. Úgy 7-8 éves koromban sor került a vízvezeték lefektetésére az utcánkban. Innen tudom számítani első találkozásomat az agyaggal, a feltörő vágyat a birtoklásra, hogy belőle valamit, főleg embert faragjak. Napokat néztem, ahogy ásták a hosszú gödröt, árkot, s mikor úgy gondoltam, hogy elég szép sárga agyaghoz értek, suttyomban loptam egy darab rögöt és beszaladtam vele. Azt az örömöt nem lehet leírni, amit éreztem azután, hogy alakot nyert kezem alatt. Ez az öröm, végigkísért életemben.

Miért volt öröm, s honnan eredtek gyökerei a lelket gyönyörködtető faragásnak, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a gyermekjáték csodája nem foltétien szülői pénz kérdése, hanem a teremtés vágya, a létrehozás nemes fáradalma és a beletemetkezés mindent feledtető lebegése.

Mit faragtam az elején?

Ha visszagondolok nagyon fáj, hogy egy sem maradt meg ezen emlékek közül. Hányatott sorsunk mindent elhagyott, ami akadályozta volna menekü- léses, továbbjutásos életmentő mozgásait. Na meg szüleim számára nem volt túlzottan fontos, az amúgy is rendetlenséget okozó száraz agyag jelenléte.

Milyenek voltak ezek a figurák?! Nehezen, de megpróbálom megmagyarázni. Ültek, és karjukat behajlítva combjukra fektetve, kézfejüket térdükön lefele fordítva tartották. Sokáig ezt csináltam már csak azért is, mert a száraz agyag így nem törött olyan könnyen, na meg valami ősi ösztönből fakadóan, mely azt súghatta nekem, hogy az ember így jelenik meg a környezetének a legméltóságosabban.

Van is ebben valami. Mint kis elemista a brassói sétatéren keresztül jöttünk gyakran haza, hol állandóan jelen volt egy fényképész. Ennek a fényké656