Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész

alkotta szövőszék ütemesen zakatolt, kopogott, a váltások, az orsó szaladása, a nyüst húzogatásának hangjia altattak. Álmodozásaim köré ez olyan csodás puha világot teremtett, amit elmondani soha nem lehet, csak gyerekkorban érezni, és általa meghatározódni magatartásban, emberi viszonyok eligazodá­saiban egy egész életen át, az ilyen emberi közeg nevelte emberré az ember­fiát, s nem kipufogógázok torkot eldugó, tüdőt eldugó, agyat ólmozó hatása. Mert a cinkemadár is csak úgy tudja nevelni cinkévé porontyát puha testéből tépett toliakkal bélelt fészekben. Valahogy így van az embernél is, vagy leg­alábbis így kellene lennie. Nem a gazdagság, nem „én többet akarok nyújtani a gyerekemnek, mint én kaptam”, szüli a szeretetet. A szeretet, a féltő gon­doskodó, — szegénységben születik újra és újra, és teremti a jobbra, szebbre, a békére és csodákra éhes lelkű embert. Köszönöm Anyám, úgy alapoztad meg életemet az emberi, szerető, körül­tekintő magatartásoddal, munkaszereteteddel, féltő gondoskodásoddal, önfel­áldozó életeddel, hogy míg élek meríthetek belőle. Sőt a gyerekeimnek is bőven adhattam belőle, ha Te már nem is tudtad őket öledbe venni, amire pedig egész életedben vágytál. Apámat a háromszéki emberek mesealkotó, remek előadó természetével áldotta meg az Úr. Víg természete, történetei számtalan száma a társaság középpontjává tették. Élvezte is, és ha tehette, megteremtette maga részére mindég a hallgatóságot. Esténként a három kis fia köréje ült az ágyban. O mesélt — leginkább egy szegény kis fiúról — hosszú, hosszú történetet. Olyan színes volt fantáziája, hogy a kis fiú szenvedésének se vége, se hossza nem volt heteken át. Mi hol mosolyogva, hol sírva hallgattuk attól függően, mi volt a kisfiú sorsa. Anyám szegény, ha látta könnyeinket, sajnált és azt mondta - Ne figyeljetek Apátok­ra, mert hazug mesét mond. Apám adta a sértődöttet és - ha hazug a mesém, tovább nem folytatom - mondván úgy tett, hogy abbahagyja. Mi sírva kértük a folytatást, igazolva Anyám számára a mese igaz és valódi voltát. Apám közben-közben elfelejtette, hogy hol tartott a kisfiú számtalan szen­vedéssel járó története közben. Csak akkor folytatta, ha mi megjegyeztük a történet múlt alkalommal véget érő epizódját, és az új fonalat fel tudta venni. Mi természetesen a legnagyobb készséggel álltunk rendelkezésére a remekbe­szabott történet folytatásához. Később a Toldit olvasta nekünk ugyanilyen körülmények között, persze időnként úgy magyarázva a történteket, hogy a sírásunk visszatért. Erre az­tán igazán nem mondhatta Édesanyám, hogy „nem igaz történet” és mi bol­dogan kisírhattuk magunkat Miklós nehéz helyzetén. Még emlékszem jól, hogy Király, ha nem nézném vitézi voltomat... - résznél hangosan zokogtunk az öreg ősz bajnokon. Tudom Apám, hogy sokan hallgatnak odaát a véget nem érő történeteid közben, és boldog lehet szíved, mert ott kibonthatod írói eré­nyeidet, melyet itt a földön nem engedett meg neked a sorsod. Sok minden között talán a legnagyobb élményem ebben az ötéves időmben Szentsimonban talán az volt, hogy a Hargitán átrepült egy valódi, igazi repü­lőgép. Magasan repült, kicsi volt, de mindenki kiszaladt az utcára, hogy lát­hassa a csodát, ami addig elkerülte e tájat, mivel ritka is volt, másrészt mit keresett volna e zord, erdőborította vidéken. Megindult a gyermeki fantázia. A nagyobb fiúk megmagyarázták egymás­654

Next

/
Thumbnails
Contents