Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései II. rész
KISS SÁNDOR Egy szobrász feljegyzései II. Ott hagytam abba, hogy Pestre kerültem és beiratkoztam a Képzőművészeti Főiskolára. De addig bizony, az erdélyi politikai változásokon kívül vagy belül fejlődött bennem az emberi szellem, hogy elérje kitűzött célját és megvalósítsa álmait. Nem tudom elmondani, vagy kifejteni azt, hogy a sok külső hatásra, vagy génjeimben öröklött hagyaték alapján, vagy mindkettő eredményeként, de soha soha nem akartam más lenni, mást csinálni, mint amit teszek, amit tettem egész alkotó életemben. Úgy vélem, hogy most már nem is akarok másra figyelni vagy nem is tudnék, mint a formában megjelenő világra, melynek egyetlen központja az ember. A szobrászatnak mindég az ember volt a döntő formai megjelenítő akarása, minden más igyekvés, ami eltér ettől éppen ezért nem nevezhető szobrászatnak. Már csak azért sem, mert a szobrászatfogalom az emberközpontú plasztikát jelentette ezer éveken át. Minden más törekvésnek más fogalmat, nevet kell adni, hogy tiszta legyen e művészet fogalmi megértése. Ez nem tiltakozás más célú akarásoknak a léte ellen, e szakmában inkább fogalmi elhatárolásnak szántam. Az én meghatározásom szerinti szobrászat megszűnőben van, és nincs messze, talán egészen közel az az idő amikor e művészeti ténykedés a műtörténet múlttal foglalkozó ágához fog tartozni. Elnézést ezért a kitérőért, de azokról a szellemi hatásokról kezdtem volt szólani, melyek gyerekkoromban értek, és melyek lelkemn mágnespólusait kiformálták. Első képeim a világról Csíkszentsimonba visznek vissza. Kutya, ló, daróc- ba öltözött emberek, testmeleg tej a sajtárból, Mikulás, postás bácsi, nagy- nagy hó, kiszáradt tavak alján sütött félnyers krumpli csodás íze, ugyanott rák sülve, úrficska megszólítás, vonatdübörgés. Mindezek leginkább öt évvel idősebb bátyám kezét fogva értek, így a biztonságos szép örömök emlékeiként rögződtek. Talán, hogy ne legyek bőbeszédű, ebből az időből csak néhány embert meghatározó élményét említenék meg bővebben. Az egyik Édesanyámhoz rögződik, ki nagyon szeretett szőni, volt is szövőszéke, ezen szebbnél szebb holmikat álmodott és alkotott. Különösen akkor tudta ilyen jellegű munkáit végezni, ha három rossz fia már lefeküdt vagy még nem ébredt fel, vagy ha felébredt is, a reggeli meleg takaró alatt tovább szövögette gyerekálmait a mesékről, a csodákról, és a felvirradó nap nagy kincsű lehetőségeiről. Édesanyám szőtt és én szenderegve álmodtam, igen jó képzelőerővel megáldva. Szőtt és melléje énekelt, de mindég énekelt, hajó kedve volt, ha rossz, mindég énekelt szövés közben. Ezeknek a daloknak szomorú, nagyon szomorú hangzásuk volt, azokat szerette, és közben az egyszerű, ügyes székely ember 653
