Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Brém Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (regényrészlet)
BRÉM-NAGY FERENC Mire megérkezünk- részlet A fékek átható, hosszan kitartott sivítására tért magához. Akkor eszmélt, amikor a vonat nagyot rántva újra megállt. Cigarettát kotort elő a zsebéből és rágyújtott. Az ablakra fújta a füstöt, mire a jég egy idő után kis területen lassan, gyöngyözve megolvadt az üvegen, s nemsokára átláthatott rajta. Nem sokkal voltak előrébb. A szerelvény még mindig a tó partján vesztegelt. Alig valamivel odébb tőle, közvetlenül a szélén, keskeny csatorna ágazott el belőle, s húzódott át keresztben a sínek alatt. Benne a víz egész felszíne befagyott. Fölötte alacsony korláttal ellátott híd ívelt át. Most, közel kerülve látta, a fóldkupacoknak vélt halmok itt-ott megcsillannak, valójában szeméthegyek, amiket, a köztük és a város határa közötti, simára gyalult, csillámló terület tanúsága szerint, módszeresen túrtak bele a tóba töltés gyanánt. A város szélén valamilyen gyár lehetett. Téglafallal kerített épületcsoportjából három kémény emelkedett ki. Különböző magasságban vörös égősorok övezték őket. Mögöttük látszottak a település apróbb, szétszórt, halovány fényei, s közöttük távolabb még négy hasonló, hármas kéménycsoport. Ha megmozdította a fejét, a nedves felületű üveg megtörte a fényt, a kémények lámpái összefolytak, úgy tetszett, hogy a város egésze vörösben úszik. A fal előtt, nem messze a hídtól, egy elkerített helyen a vonat felsővezetékéhez áramot szolgáltató transzformátorállomásra ismert. Időnként villámláshoz hasonló kékes fény csapott fel az oszlopok tetején. Türelmetlen volt, szerette volna siettetni a vonatot. Teljesen érthetetlennek tűnt számára ez az éjszakai, hosszú várakozás a nyílt pályán. Egyik cigarettával gyújtotta meg a másikat. Bámulta a karnyújtásnyira lévő, elérhetetlennek tetsző várost. A mozdony, valószínűleg a vezető sem tudta, mi lehet, néha visításszerű hangon feldudált. Eredményt nemigen ért el vele, hacsak azt nem, hogy a kupéban egyre többen riadtak fel, és fennhangon szidták a vasutat. Hirtelen ötlettel arra gondolt, előveszi a könyvet, amit magával hozott, és olvas. Persze azonnal belátta, a fülkebeli világítás ezt nem teszi lehetővé; nem látná rendesen a betűket, inkább kínlódást jelentene, mint szórakozást, nem beszélve arról, hogy amit nagynehezen kisilabizálna, abból sem maradna meg benne semmi. Felállt, s kiment a peronra. Járkált ide-oda a kocsi széltében, az ajtók között. Egy idő után kinyitotta a jobb oldalit, lemászott a legalsó lépcsőfokig, megfogta a kapaszkodókat, kihajolt, és előrenézett a mozdony felé. A metsző szél az arcába mart. Innen sem látott sokkal többet, mint bentről: a pirosán égő szemafort, a trafóállomás rácsos oszlopait, a fel-felvillanó, kékesfehér elektromos kisüléseket, a masszív téglafalakat a kémények körül. Hagyta, hgy a szél fújja az arcát, csak amikor kibírhatatlan- ná vált a hideg csípése, akkor lépett fel a peronra és csapta be, minden dühét 649
