Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Brém Nagy Ferenc: Mire megérkezünk (regényrészlet)

beleadva, maga mögött az ajtót. Bement, leült a helyére, s miközben türelmetlenségében halkan, ütemesen dobolt lábával a padlón, azon gondolkodott, ha egyszer megérkezik a városba, leszáll az állomáson, és a legelső visszafelé induló vonattal hazamegy. Azonnal tudta természetesen, hogy az ötlet teljességgel értelmetlen, s csak a várakozás indukálta tehetetlenség, no meg az igazolódni látszó, az utazás ellen szóló, érvek vetették fel benne; és azt is, hogy a legközelebbi visszainduló vonatig, bizonnyal, órákat kellene várnia, amit ugyanilyen nehezen, ha nem nehezebben viselne. Ezt így végiglatolgatva, mintha enyhült volna türelmetlensége. Valamelyest megnyugodott. Erezte, lassan újra erőt vesz rajta a fáradtság. Látta cigarettájának parazsát, a felszálló vékony füstszálat, az egyre hosszabbodó hamut a végén, de nem volt ereje beleszívni. Észre sem vette, hogy kicsúszott elernyedő ujjai közül és a padlóra esett. Egy téglából rakott fal felé közeledett. Tetején emberek álltak, őrködtek a városba vezető út felett. Mögöttük vörös fény tört fel és festette meg az eget. Szeretett volna bejutni, ám hiába kiabált fel nekik, azok ismeretlen, furcsa torokhangokból álló, rettenetesen gyors nyelven válaszoltak. Vártak egy kis ideig, s miután ő elismételte mondandóját, ugyanazt válaszolták. Legalábbis azt hitte, de megesküdni nem mert volna rá. Jobbnak vélte, ha mutogatva próbálja megértetni magát. Ez sem vezetett sokkal több eredményre. Kiabálni kezdtek és hadonászni. Ha a szavakat nem is értette, a mozdulatokból tisztán kivehette, nem akarják beengedni, takarodjon el a fal alól. Nem értette, mi bajuk lehet. Arra gondolt, talán a mozdulatai lehettek félreérthetőek vagy sértőek, hogy ilyen aránytalannak tetsző haragot váltottak ki. Újra próbálkozott. Erre szinte őrjöngő dühvei reagáltak. Különböző tárgyak repültek feléje, leginkább kisebb-nagyobb kődarabok. Alig tudott ellépni előlük. Mélyen aludt, nem hallotta a mozdony tülkölését, nem érzékelte, hogy a vonat lassan elindult.

Egy nagyobbacska fólddarab találta el a jobb szeme fölött, a homlokán. Rögtön utána üdvrivalgás és gurgulázó nevetés hallatszott bentről. Puha lévén a rög, nem okozott jelentős fájdalmat neki, ám amint szétporladt a fején, a homok a szemébe hullott. Hiába dörzsölte, nem múlt el az égető, szúró érzés, nem tudta nyitva tartani, s a kényszeres gyors pislogástól és a könnytől nem látott. Figyelve rá, nehogy újra eltalálják, addig hátrált, ahol már biztonságban hitte magát. Nem értette, mi történt, miért nem akai^ák beengedni, hiszen amikor nyár elején a kisebb-nagyobb vizekkel borított terület egy keskeny fóldhídon megközelíthető zsombékján, gallyakból és iszapból felépítették, megegyeztek, a kunyhó közös, bármelyikőjük bármikor idejöhet. A fóldsávon állt, tőle jobbra is, balra is sáros víz fodrozódott. Átható pocsolyabűz terjengett. Rövid szobro- zás után, amikor eléggé összeszedte bátorságát, hogy újra közelebb menjen, megkísérelvén szót érteni velük, éles fájdalom nyilallott a vállába. Feljajdult és odakapott. Miután elvette onnan a kezét, meglátta pólóján a tízfilléres nagyságú, az anyag színénél sötétebb foltot, közepén apró lyukkal, amelynek peremén megjelent szivárgó vére. Nem tudta, mi lehetett az. Kicsivel később, egészen közel a lábához egy kavics csapódott a földhöz felverve a port. Akkor rájött, hogy csúzlival lőnek rá. Megfordult és futásnak eredt. Szerette volna minél hamarabb elérni a közeli bozótot. Belegázolt a sekély vízbe. Térdig belesüppedt az iszapba. Nehezen emelte a lábát. Lassan, nagyon lassan haladt.

650