Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Fábián László: A tölgy metafizikája (esszé)
FÁBIÁN LÁSZLÓ A tölgy metafizikája Évtizedekkel azután, hogy tulajdonuktól megfosztották, találkoztam a falunkhoz tartozó kastélyt birtokló család egyik tagjával. A hölgy már koros volt, távol élt nemcsak a falutól, de az országtól is, mindössze a legszűkebb családjával tartott kapcsolatot. Egy idő után faggatni kezdett: megvan-e még ez meg ez a fa, fehérlik-e a nyír törzse a szomszéd faluba vezető úton, állnak-e a gingkók a kastélykertben, mekkorák a vérbükkök, és végül - vártam a kérdést - rákérdezett a nagy tölgyre is, az ezeréves fára, amelyhez ő ifjan még verset írt. Nem az lepett meg, hogy ezek iránt a fák iránt érdeklődik, az lepett meg, hogy emberekről nem óhajt megtudni semmit. Ezt szóvá is tettem. Csacskaság volt részemről, amit a válasz is bizonyított: „Már régen elfelejtettem mindenkit; különben sem hinném, hogy ismerőseim közül élne még valaki”. Megértettem, az ezeréves tölgyre félelemből nem tért rá nyomban, tartott tőle, hogy a pusztulásáról fogok beszámolni. Megnyugtattam, a fa megvan, egyik ága él is, jóllehet az a néhány évtized, amíg nem látta, súlyos pusztításokat végzett rajta. Gyermekkoromban még virított az a viszonylag fiatal tölgyes, amalyet északi oldalról telepítettek védelmére, nehogy a nagyerejű hideg szelek elérjék közvetlenül. Az 50-es években a közösségi földművelés valamelyik „szakértője” úgy ítélte meg, ez az erdősáv a gazdálkodás útjában áll: a fiatal tölgyest letaroltatta. A hatalmas mocsári tölgy védtelenül magasodott az ártéri táj fölé - kitéve az időjárás viszontagságainak. Fölső ágai rohamosan lecsupaszodtak, elszáradtak, aminek legföljebb a pihenő gémek örülhettek. Alsóbb ágait kevésbé tépázhatták viharok, végül is egyik délkeleti kaija élte túl a megpróbáltatásokat, tartja magát mindmáig. Nem állítom, hogy a természetvédelem semmit sem tett a fa megóvása érdekében. Viszonylag korán, amikor még alig akadtak ilyen hivatalos gesztusok, már a kastély parkját is arborétumnak minősítették, és nemcsak a gingkókat, a vérbükköket vagy a terebélyes magnóliákat kívánták védeni, de a Borjuskert százados tölgyeit is, amelyek alját elfuttatott borostyánnal akarták tisztán tartani. Mára a borostyán jónéhány, a tölggyel gyökérkapcsolt gomba életterét vette el, viszont örömest kúszott föl a vénséges fákra, hogy zavartalanul fojtogassa őket. A nagy tölgy ugyan kívül esik az arborétumon, az egyik kiszáradt Holt-Rába ágnak a partján mélázik, a figyelem azonban kiterjedt rá: ahol lenyűgöző törzse ketté ágasodik, hatalmas vasbilinccsel fogták össze, odvát pedig, ahová annyiszor behúzódtunk, betonnal töltötték ki, hogy a kíméletlen pudvásodás folyamatát lassítsák. Koronája alá karámot építettek mintegy figyelmeztetésképpen a törésveszélyre, alját a karámon belül rend635
