Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)

az a híd létrahíd, az valóban létra, neve le nem hullhat róla mint fáról a kéreg, mint magzatról a burok, mint házról a vakolat, előbb van az a név, s ha már kimondták, az marad meg akkor is, ha a szögeket megeszi a rozsda, a karfát a szú, a pillért az éhség vize, és amint neve törvénye szerint talpa a föld, fokai a messze havasok szakadékaiból lassan felhorkanó s az ormok orsóján viharrá guzsalyodó, onnan a Mezőség ölébe sűrű haraggal becsapó északszél húrjai és a vékonyodó és élesedő szélhúrok sikoltása egyre feljebb, egyre északabbra, az emelkedő, az egyre áttetszőbb hangokból egész a végső támasztékig, feljebb, az Északi Koronáig, még azon is túl a Sarkcsillagig, az egyetlen Szemig, amiben minden hangok, színek, formák együtt és egyszerre egyetlen hallgatásban - ott — és nincs tovább de már itt is, holott a lajtosának még csak harmadik hágcsója tartotta súlytalanságunkat, a harmadik T betű. Tudásunk, Rózsi szemének szüntelenül nyitott háromszögében itt még nem vált külön, itt még nem siklott le a megtörténésről. A képes ABC széthajtós lapjain ő épp olyan járatosán ismerte a kis t-t és a nagy T-t, mint jómagam, és ő is tudta, hogy a mellé rajzolt torta, még ha oly kedves eledelünk is, felnőtt csacskaság, akár a taliga, vagy a tintásüveg, meg a torony, ő is tudta, hogy a T betű, meg a többi betű, valahol az igaziban, ahová magunkra maradásunk, (együttlétünk) első pillanatában minden alkalommal átlendültünk, és ettől kezdve abban az igazi tájban szünet nélkül kóboroltunk, valahol a világvégen emelkedő kéksötéten sugárzó óriás élő oszlopként világosan látható, és milyen bizonyosan tudtuk, hogy vannak valóságos betűk és azt is, hogy a betűk valóságosak, de csak ott, valóságos hazájukban, valamennyien nagybetűk, hatalmasan megszólít- hatóan, élőbben és véglegesebben mint a tben, a toliban, a takaróban, ahová, ha nem is véletlenül kerültek, de más bet is lehetne ott más betűk társaságában, hiszen Paraschiva a tejeslány is, azt mondja ák, és az is szúr, de valahogy másképpen szúr, és azt mondja láp télé, és az is fehér és édes és tejbekása, de valahogy másképpen édes, mintha anya mondja idd meg szépen a tejkót, vagy Mari kiált egy nagyot, szentségesszűzanyámkifutottatej, ha Paraschiva mondja láptélé, olyan, mintha már nyelvünkkel valami puhát, szelídet, mintha egy bölcsőben síró kisbabát nyalogatnánk, de a héttoronyban, a betűvárban , ott a tej nem tej és nem láptélé, ott valami olyan test hangja, ami nem különbözik szagától, ízétől, színétől, folyásától, amit meg lehet inni, és bármennyit isznak belőle el nem fogy, lám ez a híd is, ez a létrahíd, még csak harmadik hágcsóján, hágcsójának már harmadik, saját valóságának, élő, óriás Té betűjére kúszunk, - ó, Rózsi, ez az igazi híd, de azért ne félj, látod én sem félek, biztatom remegve, mert a valóság érintése, az elkerülhetetlen, ott, ahol a kép és a történés jelenvalóságában azonos, ott, ahol a borzongás a képet a történéstől szakítja, megrázkódtató, - nem válunk el, Rózsi, ne félj, ne remegj, hol a karfa? eltűnt? vagy nem is volt? a saját valóságává vált híd két karfája a középen egyetlen függőleges tengellyé egye630