Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
sében a csurgó, a patak, a pataklejtő, a parti fák, az ágaskodás közben elbóbiskolt bozótok és alázatukban kuporodó cserjék s felettük a titkát hasító, kék nyiltságába rejtőző égbolt egyetlen, a teljes világot magába altató palota, a befejezett lét megdermedt ragyogása, mélységes álma kívül, legkívül, quod est inferius est sicut superius, a dér csillogtatta öröknek látszó formákban, és kétségtelen, ha a karácsony havában késedelem nélkül ideérő halászmadár hosszú és erélyes, és akárha maga is jégből lenne, hajthatatlanul hajlott csőrével nem töri be a még sekély patak vékony jegét, ha álmot nem ismerő kegyetlen koppantására nem buggyan ki az alvajáró víz, ha irgalmatlan éhségével nem pontosan ott repeszti be a jéghártyát ahol a varangyosbéka ----jaj, Rózsi, a béka, szegény kis béka, felcsípte, viszi, viszi,----ha a havas j égen nem csobban ki ekkor a sötétségében szunnyadó víz, mi is hófedte álommá dermedünk ott örökre, és valóban, minden úgy teljesedett, ahogy Mari mondta, mindentudó Rózsi bábum fején kiskucsma, lábán prémcsizma, örökösen elől, a szánkót húzni se kellett, elég volt gyeplőjét gyengén tartani, a jégen előre ne szaladjon, siklása el ne hagyjon, Rózsi ne siess, de Rózsi tapsikolt, porcelán fogai a nevetésben egymáshoz koccantak, most, most csúszunk fel igazán az igazi hídra, a létrahídra, azon nincs repedés, nincs reccsenés, sohasem szakad be, rá sem kell lépni, magától repít a víz felett, a jég felett, a tűz felett, a létrahíd, meglátod, sosem remeg, szálkát nem szúr lábunkba, kötényünk el nem tépi, gonosz fiúk parittyaköve oda nem ér, rücskös kép legény hajigálása oda fel nem talál, a létrahídon nem hiányzik a deszka (- nem tettem semmi rosszat, köténykém nem pecsétes---) a varázsló nem leskekődik, nem ránt a hasadékba, minden úgy volt----ilyenkor, a tél csendkertjében, a káprázatosban a sziv árványhíd közeledtünkre a pillanatban felragyogott, lépegettünk egyre könnyebben, lépegettünk egyre tündöklőbb légben, Rózsi a híd alatt, én a híd felett, egymást kézenfogva, bábumat szorosan szívemre szorítva, a szánkó szíját kezemre akasztva, a szél ilyenkor megállt, és ez volt a szél tartotta híd, a tél megbűvölt és bűvölő szele volt a híd, a tél volt ez a híd a forró fagyban,----a nagyvilág volt ez a híd, és ez a híd a nagyvilág s ami ezen k ívül, az a semmi, az a senki, az egyedül érvényes világon kívül sok-sok idegen senki sejtelem nélkül arról, hogy akit a híd fénylebegése visz, az alatt be nem szakadhat, hisz’ mi magunk az a híd, pillére, karfája, pallója, boltja, íve egyetlen nyílvessző repülésben, egész, míg oda nem érünk, minden úgy, ahogy Mari mondta, így, a középre érve a halálmadár vágta lék felett megállt a repülő híd, vagy a fehér világ sötéten suhogó angyala 627
