Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 7. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
gással tele szoba és láthatatlanul röppenhessen be a csukott ablakon, sehol sem üthette meg, sehol sem szennyezhette be lábát, még Barabásék foghíjasán düledező palánkján sem, a cöveken a csorba tejeskanna, még az is ünnepi hópalástban tündöklött. A nagyvilág készen állt fogadására. De a kristályliget, az igazi, mégiscsak a patakmederben kezdődött. És odáig is, az utca síkos hátára kapott, én meg bal kezemben Rózsi szánkója nyelével, míg jobbomat a patak vonzásának irányában vízszintesen előrenyújtva, szinte meghosszabbítva s ezzel az utat rövidítve egyensúlyoztam, és hol jobb lábbal előre, hol meg a ballal csicsinkáztam végig a kamaszok által már napok óta fényesre csúszkált járdán, hol jobb vállal előre, hol meg ballal, váltáskor Rózsi tündérszánkója félkörben rándult, ő mégsem panaszkodott, bebugyolálva az angyalkendőbe, a kendő rojtjával jól a szánra tekerve, fején nyúlprém kucsma, lábán a nyúlprém cipellő erősen harisnyájára varrva, le nem gurulhat (nehogy csicsinkázni meij, csak szépen lépésben a hamuval hintett gyalog- úton, - fiúknak lehet -) Rózsi, ne hallgass oda, nem az igazi, de olykor mégis abbahagyva a repülő csúszkálást bele kellett gázolni a ropogós hóba, s ha a nap rásütött, alig különbözött az a gyengén rózsaszínre pirult habos süteménytől, olykor meg, mintha a hó alól bújtak volna ki, egész boglyára való ismerős és ismeretlen gyerkőc, fiúk, lányok vegyest, s legfőképpen az egymás vállába kapaszkodó sihederek, akik bunkót játszva szélvészként borogatták fel a kisebbeket a lejtős csuszkán, míg végül egymásba gabalyodva-hempe- regve csapódtak ki maguk is a sorból, máskor a bakancsos nagy diákok száguldottak, meg az inasok, taszigálták, döntötték egymást, ki az erősebb? röppent előlük a zsongó gyerekhad, csupán a bakancsszögek rovátkázta nyom s a szétpuffant kemény hólabda maradt a jeges szalagon, ám a patakmederben, hol máskor a teljessé vált tér minden zizzenése sokszorosan visszhangzott, a patakmederben egyszeribe magukba fagytak a neszek, a sziporkacsipkék függönye hangtalanul zárult, s fénycsamoka úgy elkerített bennünket, hogy a hancúrozó pajtások, akik az imént még egymás hangjába kapaszkodva - elveszted a híres bubádat, azt a rongybábut - mindjárt legurul a szánról, aztán brühühü a kis bőgőmasina - nini, egyforma kucsmátok van - kis gyáva, nem is tudsz jól csicsinkázni, nézz ide, engem, így, ahogy én, hosszan, bátran, nekilendülve, - s már hasra is vágódott hétéves önérzetének hadonászó hevében, - az én babám kucsmája hermelin ám, nem csak olyan nyuszi-nyuszi----az ingerkedik, még el sem tntünk teljesen a p atakmederben, létezésünkről egyetlen varázspillanat alatt megfeledkeztek, bubám, bubám, ugye mondtam, ez itt a gyémántkert, gyémántkertben gyémántpalota, mert ilyentájt, a várakozás már-már megfagyott apró remegé626
