Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Tóth Károly: Galambosi László: Sarkig tárt élet

nem vállalása. Talán a szeretet. Talán Krisztus. A türelem. Az álmok. A démonok legyőzése. A szó megfontoltsága. A hallgatás komolysága. A beszéd. Igen, a beszéd.

Hosszú és türelmes beszédet tart kezében az olvasó: egy emberi hang dokumentációját - egy élet dokumentációját. Kabdebó Lóránt értő tanulmánya pedig pontosan megtalálja azt az illékony-tünékeny fogalmazásmódot, stílust, mellyel a Jánosy-életmű értékei megközelíthetők. Mellyel fólfedezhetők s kimondhatok a kritikai észrevételek is, ugyanakkor elhelyezhető ez a költészet a magyar irodalom huszadik századi erősáramlatai között. A Juhász Ferencek, a Nemes Nagy Ágnesek, a Pilinszky Jánosok mellett. Egy velük azonos, mégis tőlük különbözni tudó áram képviselőjeként. Szürrealistaként is, realistaként is, démonikus álomköltészetet művelőként is. A maga sajátos útját járó költőként, aki hajszálpontosan tudja, hogy világa a mi világunk is lehetne. S talán az is.

(Életünk Könyvek, Szombathely, é. n.)

TÓTH KÁROLY

Galambosi László: Sarkig tárt élet

Adatok közlésével kezdem. Galambosi Lászlónak éppen 30 éve, 1964-ben jelent meg első, közös kötete Bertók Lászlóval és Makay Idával. Ezt két év múlva követte az első önálló verseskönyv, a Sárkányok és tűzfák, aztán a többi, így a nyolcvanas évek kötetei: a Naptollú vándor (1981), a Gyolcsba ölelő (1984), a gyermekverseket tartalmazó Barangoló (1987). Tizenötödikként, az 1988- ban megjelent Szelídíteném a világot után következik a mostani, a Sarkig tárt élet című kötet. Egyre gazdagodó, gazdag életmű jelentős állomásához érkeztünk tehát. A róla szólásnak így valamiképp az egészre is kellene utalnia, bármennyire is a részről lenne feladatom beszélni. Szubjektív hangon folytatom.

A Galambosi-versek olvasása közben én mindig messziről hömpölygő, huzamosan áradó szél zúgását hallom. Ez a szél bizonyos, hogy valahonnan a Kalevala erdeiből indul el, vagy/és a bibliai tájakról, aztán zsoltáros mezők fölött suhan végig, a reneszánsz fényes tájain is, súlyos ragyogásokat emel, aztán pördíti-szédíti a rét és a kert virágait, boglárkákat, dáliákat, margarétát, fénylő meggyfaágat, aztán sötét, fenyegető örvénylésekbe zuhan, hogy az egek felé csapva csillagokat röptessen és szikráztasson.

553