Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Tóth Károly: Galambosi László: Sarkig tárt élet

tői képzeletének ez a fényessége azonban nem az önmagában vett költői képzeletből fakad, hanem abból, hogy ő magát is úgy éli meg, mint egy hallatlanul tág történésű világ egyik, szuverén módon létező nélkülözhetetlen középpontját.

Azt mondják, hogy a XII. században a Szt. Denis-i apátság fejének, Suger apátnak a gondolata volt, hogy Istent, mint az abszolút szépséget csak a legszebb, legnemesebb anyagból készített, a legdíszesebben megalkotott dolgok szemlélése alapján lehet megközelíteni. Aranyoltár, zománccal díszített aranykereszt, drágakövek, s más, misztikusan ragyogó anyagiak viszik, emelik, ahogy ő mondta, „tompa elménket” az igazsághoz.

A Galambosi-versek káprázatos képgazdagsága, szépségimádata erre a meggyőződésre emlékeztet: fölfelé, mert a mozgás iránya eleve csak fölfelé vezethet, tehát fölfelé egyedül a létező világ szépségeinek szemlélése, és teremtése útján emelkedhetünk.

A költészet hatásának, a kifejezésnek a sikere, tudjuk, főként a nyelv- használattól függ. A föntebb elmondottak abból is adódnak, hogy Galambosi László költői nyelve képnyelv, metaforikus nyelv, a kifejezés ősi szintjéhez közel álló, s mint ilyen, a tárgy és sejtelemvilágot egységben szemlélő és felfogó. Úgy metaforikus ez a költői nyelv, hogy metaforából metafora következik. A füttyöt váró fényességben című vers „fésületlenhajú” „halkan dörmögő” fűzfája, mint „markos halász”, olyan, ki tudja, hány éve „leskel” „töprengve”, míg „fejét szárnyak simogatják”. A „folyamat” közben a jelenség észrevétlenül szellemivé, titoktól érintetté finomul. Az egymást burjánoztató képek arabeszk- szerű indázással, folyton táguló összeszövöttséggel fejlődnek tovább, s lüktető elevenségükkel a teret is besugározzák. De metaforikus jellegűek Galambosi László versei más értelemben is, abban, hogy ő a metafora jelentésének megfelelően a versek anyagát közvetlenül a jelenségvilágon túlvitt, de azt mindig világosan érzékelő „látó” tartományból veszi. Mint például az Agancsára szúr az idő ciklus verseiben is, ahol apáról, anyáról, gyermekről, szerelmesről, tehát a magánéleti szférákhoz tartozókról a szakralitás (vallás, természetmítosz) hangján szól.

Az eddig elmondottak, főként ami belőlük a versvilág gazdag pompájára vonatkozik, pont és ellenpont összefüggésében szemlélhetők. Ez azt jelenti, hogy ez a fényes, fényesülni akaró világ telis-teli van vívódással, viaskodással, harccal, a teljességnek a teljességakarásnak, a megsemmisüléstől fenyegetett gyötrő félelmével. Hadd hivatkozzam itt csak egy versre, a Korbáccsal vezényelt fáid címűre. A hóhércsuklyás fejű sötétség ontja pallosával (mennyi fegyver pusztít más helyeken is!) örömök vérét, megtört csillag zokog, a „Hüllőtorkú világ” „csont örvényt ropogtat”, az ínség „szorongatja ingét”, a falvakban a „nyomor kutyái csaholnak”, a „Riasztott” vadállatként „hőköl a bizalom”, a holtak pedig „Egymáshoz csapódva / keringnek...” Ez az a pont, amikor azt mondhatjuk, ennél tovább már nemigen lehet továbbmenni. Ez a kozmikusán szürreális katasztrófatudat kettős gyökerű. Az egyik az egységnek, az egészben látásnak az igényéből következik, amikor is a világot szemlélő, átélő nem vonhatja ki magát az ellentétesség kínzóan kötelező átélésétől. Nem vonhatja ki magát, mert hite szerint ez az erkölcs feltétele. Másfelől a világot szemlélő, átélő, az esetleges látszat ellenére sem törekszik a helyzet túlfokozására. Nem „akarja” így vagy úgy látni a világot, hanem a természetszerűleg megtalált,

554