Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Alföldy Jenő: Családregény helyett - négysoros - Egy Weöres Sándor-vers elemzése

valóság / korunkban, új nemes-osztály! / címered autó, zászlód miki-egér, / jelszód szerezni ami még nincs Hiába mondja, hogy nem akar gúnyolódni, és hiába fordítja a költemény végén önmaga ellen az iróniát, mondván, hogy ő az „egyetlen kispolgár, a világon”, és mindenki más színes egyéniség, érzelmes, költői lélek - ez bizony irónia a javából. Nem mintha e kijelentések közben fölényt vagy akár csak egy árnyalatnyi megvetést is éreztetne. Csupán jelzi, hogy mennyire más a költő, mint a kispolgár. S e másság megmutatása nem bántó, csupán kiemelő hatású: az ellentétek felfokozzák egymást, mint a sötét s a világos tónusok.

Mozdulatlanul ülnek vagy állnak a családi fényképen az öregek és a fiatalok. Merevségük véglegességet, befejezettséget és változalanságot éreztet. A fiúkat foglalkozásukkal nevezi meg a költő — ezzel világítja meg, hogy feltörekvő fiatalok ők, ki-ki a maga módján. A postás falun vagy egy kisvárosban már „valaki”, akire azt mondják, hogy van egzisztenciája. A szélesvállú hentes csupa életrevalóság - ő talán módosabb is, mint a postás. A kispap tanult ember: Isten szolgája lesz, lelkek vezetője; rá különösen büszke lehet a család. (Emlékszünk Arany János Családi körére: „Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra: E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”) A „nagy huszár” lehet a család szemefénye: nyalka vitéznek képzeljük el, csákóval, karddal, zsinóros mentében. Jelen van a családban a három fő társadalmi intézmény szelleme: a hivatal, az egyház és a katonaság; a postási egyenruha, a reverenda és az uniformis a régi társadalom köztiszteletben álló jelképe. A fiúk láthatóan besorolták magukat a társadalom rendjébe.

Míg a fiúkat a foglalkozásuk jellemzi, addig a lányt ez a két szó minősíti: „bizalmatlan szűz”. 0 arra vár, hogy egy dolgos, jól kereső, becsületes iparos, tanító vagy patikus elvegye feleségül. Gyanakodva fogadja udvarlóit, erényességére mint legnagyobb kincsére vigyáz.

Mindnyájan komolyan veszik az életet s a rendet, mely életük fölött uralkodik: „felettük rend s komolyság lelke repdes”. A költő itt fejezi ki a legérezhetőbben iróniáját: ebben a családban nem tűrik a komolytalanságot, senki nem vét a szokások ellen, nem keltenek feltűnést, megbotránkozást, senki nem lázad fel a hivatalnokok, papok és katonák társadalma ellen.

A két öreg jellemzése összetett hangulatú szavakból áll: „két apró kemény bogár”. Dolgos parasztemberek lehetnek, napbarnította, kicserzett arccal. Kisebbek, mint gyerekeik: kapához, kaszához, sarlóhoz szoktak, nem nyúlánk embereknek való sportokhoz, játékokhoz. Kicsiségüket fokozza a szélesvállú hentes és a nagy huszár terebélyes, daliás termete. Szíjasra dolgozták magukat, hogy népes családjukat tisztességgel fölneveljék és kitaníttassák. Szigorúan gondolkoznak, s ez megkeményíti tekintetüket; önmagukhoz lehettek mindig a legszigorúbbak, dolgozván látástól vakulásig. A „bogár” szó nem elítélő, nem befeketítő, inkább kicsinyítő; költői módon eltúlozza az öregek kicsiségét. E kisebbítés ellenére úgy érezzük: a költő a szülőket tiszteli legjobban. A bizalmatlan szüzet inkább szánja, a fiúkról talán egy félmosolynyi gúnnyal szól.

Weöres a régi világból való fényképről írta négysorosát valamikor az ötvenes években; száz négysorosból álló ciklusban foglal helyet a kis költemény. [A ciklus címe Orbis pictus - magyarul „festett világ”; a cseh Comenius (1592- 1670) hasonló című könyvére — A látható világ - utal.] A mű kevesebb mint

551