Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Lőrinczy Huba: "Ne szidjad az öregséget! Még vissza fogod sírni" - Márai Sándor Napló 1976-1983 (esszé)

önünneplés visszahat az életműre” (173.). Az „angazsált író”-ról változatlanul lesújtóan vélekedik (168.), a függetlenséget tartván egyedül üdvözítő magatartásnak. Remek észrevétele, hogy az eredetiség utánozhatatlan, lévén olyannyira egyedi (174.), nemkülönben az is, hogy a szándékoltan, erőszakoltan „új” hamarosan elavul (184.). Virág Benedeket épp azért tartja „avantgárd” szerzőnek, mert „Nem akar mindenáron új lenni, (...) nem akar meglepni” (186. - Máraitól a kiemelés!), illetőleg hiszi, hogy ,A kondicionált trágárság”, „a pornográf modorosság'’ kérészéltű irodalmi divatjának idején az „udvarias szavak” használata számítana „meglepő”-nek (182.). Kivált izgalmasak e Naplónak ama passzusai, amelyek az alkotói munka rejtelmeiről, a literatúra küldetéséről és a regény műfajáról vallanak. Márai szerint „Ritka a költő, akiben »a szent őrület« szinkronizál a tanult mester fegyelmével” (194. - önkívület és tudatosság viszonyát szorosabbnak s harmonikusabbnak láttatta még az Ihlet és nemzedék'. Bp., 1992. 8., 12., 16., 182.), s úgy véli, ismernie kell a művésznek talentuma természetét, hiszen „Minden ember a műfajában lehet csak nagy” (172.), illetve: „Műfaján kívül a legnagyobb tehetség is eltorzul” (188.). Az irodalom nem szimpla valóságutánzás - hangoztatja a diárium többször is (98., 128-129., 132., 181-182.), annál inkább „lélekvándorlás”, „az emberi szellem” „megszólalása” (128.), „nem szűnő sugárzás” (129.), a legkifejtet- tebb formában pedig: „Az irodalom lehetőség, megmutatni az embert mint valóságot. Aztán van a többlet: amikor az irodalom megmutatja az embert mint látomást. Az író, aki átlép mondanivalójával ebbe a térfogatba, értelmen túli energiát ad az irodalomnak” (98.). Éppen emiatt hirdeti mély meggyőződéssel (és nyilvánvaló elfogultsággal) a szerző, hogy „.. .a népi irodalom soha nem alkotott irodalmi értelemben jelentősét, mert mindig csak a materialista tényeket írta le...” (47.). — Az elbeszélést kiveszőben lévő műfajnak tekinti Márai (137.), talán azért is, mert - Northrop Frye archetípus-elméletére reagálván mondja - az „ősképletek” immár nem „vegyülnek” szervesen „a korszerűvel”: „... a civilizációkban (...) az irodalom is különválik ősi elemeitől. Most jele van ilyesminek” (34.). Elgondolkodtató föltevés! Az egyébként „lelkesen és öntudatosan” „cselekményellenes” naplóíró (vö.: Ihlet és nemzedék: 201.) belátja, miért nyújtott elemzés helyett is cselekményt „... az elbeszélés, a múlt század irodalmi remeke...” (137.), szeretett Jókaiját viszont gyengéden megfeddi, mert „...nem figyelt föl a változásra, ami a »regény« műfajában a 19. század közepén elkövetkezett”, s emberlátása, emberábrázolása is hiteltelen (30.). Műfajelméleti kérdésekről tűnődvén,. Márai úgy találja, hogy - hasonlatosan a költészethez - „A regény, az elbeszélés témájának van belső formája, (...) amely nélkül a tartalomnak nincs tartása, széthull” (187.), s ámbár érzékeli a szerzői-narrátori jelenlét és mindentudás fonák voltát, kijelenti: ,A regény csak harmadik személyben igazán »regény«. Másképpen monológ vagy értekezés” (184. - lásd még: 198.). Fájlalhatjuk, hogy nem kibontott okfejtések, hanem inkább csak fukar szavú, odavetett megjegyzések az effélék, mindenesetre így is jelzik a szerző esztétikai érdeklődését és fogékonyságát, s jelzik azt is: regénypoétikai elképzelései nem szakadtak el teljességgel a múlt századi eszményektől.

Ez a Napló is - akár a többi - az anyanyelv mesterének láttatja Márait; stílusa — egy-egy furcsább szóhasználattól eltekintve - a régi fényében ragyog, mit sem fakítottak rajta az emigrációs évtizedek. Elképzelni is nehéz, mily

548