Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Gyurácz Ferenc: A politikatörténeti esszé mestere - Halász Imre, a Nyugat főmunkatársa

iránti, Tisza István gróf szellemét idéző, sokszor hangoztatott igénye s maga a ’Sennyey-párttal való együttműködése is, liberalizmusának konzervatív színezetet adnak. Ugyanakkor a katolikus „ultramontanizmus” elleni - a „felvilágosult” racionalizmus mellett alkalmasint ősi protestáns sérelmektől is táplált — indulatos állásfoglalásai a szerves társadalomalakulási folyamatokat balról kikezdő csoportosulásokhoz közelítették őt.

Személyiségének, írásmodorának egyensúlya azonban a radikális szemléleti elemek ellenére szinte rendíthetetlen maradt. Az alkati okokon túl annak köszönhető ez, hogy az egész munkás életét vezérlő és összefogó alapeszme: a magyar nemzet javának szolgálata - az évtizedek során nem változott. Rendíthetetlen hazafiságát abban a korban szívta magába, amidőn az új, polgári Magyarországot a „letűnt nemzedék” nagyjai megteremtették, és e szerint gondolkodott a 20. század elején is, amikor minden addiginál sötétebb vész- fellegek gyülekeztek a láthatáron.

Amiként Ady Endrével az élen a korszak legérzékenyebb magyar értelmiségijei, Halász Imre is érezte és felfogta a vész közeledtét. Tudta azt is: ismét a nemzeti lét forog kockán. S ólomsúllyal nehezedett rá az elvesztegetett évtizedek tudata. Az „Egy letűnt nemzedék”-et záró, nosztalgikus, fájdalmas — és a század innenső végéről nézve döbbenetesen éleslátó - Végszó a későbbi Szekfű Gyula vagy éppen Bibó István némely lapjait idéző komolysággal, történetelemzői szabatossággal szól a kiegyezés óta elért fejlődés viszonylagosságáról, a közvélemény önhittségéről, a sok tekintetben elmaradt átalakításról, aminek következtében: „Magyarország még ma sem az a tömör államtest, amely akaratát biztosan, gyorsan és teljes sikerrel tudná egész területén minden ellenséges tényezővel szemben érvényesíteni.”

Ma, 1995-ben, a történelmi ország „letűnése” után 75 évvel, amikor az elcsatolt magyarsággal együtt a maradék országot is igen súlyos veszedelmek fenyegetik, s amikor a politikai és szellemi vezető rétegek ugyanúgy nem a nemzet megerősítését tartják fő feladatuknak, mint 1911-ben, különös akusztikát nyernek Halász Imre mondatai:

„Balga előítéletek és soha nem szűnő kicsinyes pártviszályok megbénították a vezető államférfiak tetterejét, meddőségre kárhoztatták a törvényhozást. Üres, haszonnélküli fecsegésekkel, erőfogyasztó huzavonával telt el a letűnt nemzedék életének legalább a fele. És most még rosszabbul állunk, mint régebben. A parlamentarizmus, amelytől az alkotmány helyreállítása idejében csudákat vártunk, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ahelyett, hogy hatalmas tényezője, főmozgató ereje lett volna a haladásnak, nem egyszer kerékkötővé vált, mely minden alkotó tevékenységet meggátolt s csak a hiúságnak, a szenvedélyeknek, a szereplési viszketegnek kielégítésére nyújtott alkalmat. Egyes örvendetesebb nekilendüléseket leszámítva, a magyar parlamentarizmusnak majdnem félszázados újabb története a szánalmas vergődés képét mutatja. Az ország legtekintélyesebb politikusai 1867 után azt a nézetet vallották, hogy húsz, huszonöt év elég lesz arra, hogy a magyar államot belterjesen kiépítsük, intézményeinket minden irányban az európai államok színvonalára emeljük. Legfőbb vágyunk az volt, hogy vajha 20-25 évi zavartalan béke jutna osztályrészül az országnak. íme, a jó sors kétszer annyit nyújtott. Az alkotmány helyreállítása óta állandó békét élveztünk, s mily messze vagyunk még ma is a céltól! Ha mindenkor élt volna a nemzetben annak a tudata, hogy az időt

519