Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Gyurácz Ferenc: A politikatörténeti esszé mestere - Halász Imre, a Nyugat főmunkatársa

ki, valamint az egyházpolitikai kérdések éles exponálásával, amelyekre Halász a kötetben még többször visszatér.

így mindjárt részletesen a következő portréban, amely Szilágyi Dezsőt mutatja be. Szilágyi személyét valamennyi „hőse” közül talán a legjobban ismerte a szerző (Batthyányi és Széchenyit kivéve mindenkivel volt személyes nexusa). Kapcsolatuk a jogi egyetemi évekből származott, s kölcsönösen intenzívvé vált a 70-es évek elején, amikor Halász a miniszterelnöki sajtóirodát vezette, Szilágyi pedig a parlamenti törvényelőkészítő bizottságot. Szilágyi Dezső jellemzését remek epikus indításainak egyikével vezeti be az író: a 61 éves korában elhunyt Szilágyi váratlan, magányos haláltusáját írja le, ennek körülményeibe helyezkedik bele, hogy már kezdetben konstatálhassa: e nagy tehetségű politikus bármily jelentősét alkotott is - igazságügyi s egyházpolitikai téren -, a tehetségéhez s ambíciójához igazán méltó szerep betöltéséhez nem adatott elég idő neki. A haláleset leírása csakúgy méltó volna bármely nagy realista regényíró tollára, mint a jellemrajz, Szilágyi külső-belső portréjának analitikus, mégis tömör felvázolása. Halász Imre — gyakori hozzáállás ez a „létharcos” evolucionizmus divatja idején - talán túlságosan is becsüli és tiszteli az erőt, annak minden formáját, s valamiképp a kíméletlenséggel és a büszkeséggel rokon tulajdonságnak tekinti. Szilágyit képességeinek büszke tudatában élő, testileg-szellemileg erős, könyörtelen debatternek írja le, aki embermegvető hidegségében tudja, hogy az ellenfelet meggyőzni úgysem lehet, így hát legyőzni kell. Szilágyit a maró gúny, a racionális alapozású gyűlölet jellemezte őszinte híve, Halász szerint is, s talán ez az oka, hogy minden kimagasló tehetsége és ereje ellenére sem kortársai körében nem volt népszerű, sem a kései olvasó szívét nem nyeri meg.

Lónyay Menyhért (1871-től: gróf) csak kevés népszerű tulajdonsággal bírt a korban, amely még nem eléggé méltányolta a szívós, gyakorlatias polgári szorgalmat, és a nemzetben, amely akkor is és néha még ma is könnyebben honorálja az ész- és célszerű beszédnél a puffogó frázisokat, a cselekvés-fedezetet nélkülöző pátoszt. Halász ez utóbbiak képviselőivel nem rokonszenvez, az ő portréikért másokhoz, például Eötvös Károly „Magyar alakok” című érdekes könyvéhez kellene fordulnunk. A kortársak „száraznak, hidegnek, unalmasnak” találták Lónyayt, ezt a „nagy agilitású és munkaerejű” Széchenyi- követőt, aki nem hízelgett nekik, ellenben takarékosságra és munkára intette őket. Az irigység, az intrika szennyes hullámaival vették ezért körül őt a Csernátony-féle sajtókutyák, s bizalmatlanságot keltettek iránta még a Deákpárt vezérférfíaiban is. Megbukott, mielőtt művét ki teljesíthette volna. Lónyay pénzügyminiszterként, majd miniszterelnökként is főnöke volt Halásznak, de emebből nemcsak a személyes elfogultság szól, amidőn dicséri. Halász Imrének nem volt szüksége ily motívumokra ama polgári tulajdonságok dicséretéhez, amelyek, ha a magyarban jobban lábra kaptak volna, akkor hogy mást ne mondjunk, az ún. zsidókérdés dimenziói és veszélyessége is sokkal kisebb lett volna.

A Kerkapoly Károlyról szóló rövidebb esszé legemlékezetesebb része a jellemrajz. Mindig hálás, nyugodt téma méla agglegényeket karakterizálni. (Ilyenek meglepően nagy számban találtattak ekkortájt a vezető közférfiak sorában: Deák, Kemény, Szilágyi, Szlávy József, Kerkapoly stb.) Kerkapoly, e száraz pénzügyér azonban gondoskodott róla, hogy jellemrajza ne nélkülöz517