Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Gyurácz Ferenc: A politikatörténeti esszé mestere - Halász Imre, a Nyugat főmunkatársa

A múlt ködéből még ma is átsugárzik felém ez a kép, melyet ha egy nagy művész megfestett volna, ezt lehetne alája írni: egy letűnt nemzedék hódolata egy letűnt királyné előtt. Miért kellett ennek a tüneményszerű alaknak tőlünk oly hamar örökre elszállani!”

Ihletett, gondolatgazdag, tisztelet- és szeretetteljes a Deák Ferenc-esszé is, de ez a rajongó hang nem jelenik meg benne (amint a kötet további folyamán sem). Halász, ez a kemény ember van annyira gyöngéd és tapintatos, hogy sehol sem mondja ki, amit azonban teljesen eltitkolni nem tud s tán nem is akar, hogy ti. Deák Ferenccel kapcsolatban némi - talán lelkialkatbéli - ide- genség vibrál bennne. Deák, a józanságnak ez az „atlétája”, akit „az egész embert megragadó szerelem édes mámora” sohasem érintett meg, akit végtelen passzivitása, kényelemszeretete és apátiára való hajlama miatt még ama sorsdöntő pillanatokban is csak nagy nehezen lehetett kimozdítani falusi magányából, amidőn szinte az összes magyar politikai erő az ő káprázatos koponyájának ítéletét áhította, aki oly régimódi volt, hogy - horribile dictu! — a „magyaron kívül csupán a latin és német nyelvet beszélte”, nos, ez a táblabíró világ némely stílusjegyét magán viselő közférfiú kétségtelenül más alkatot testesít meg, mint a modernebb, polgáribb, nyugatiasabb aurájú Andrássy vagy éppen maga Halász Imre. Ha Széchenyit a legeurópaibb magyarnak nevezte, Deákról úgy vélekedik az író, hogy ő „a legmagyarabb magyar volt mindazok között, kik nálunk a múlt század átalakulásának munkájában részt vettek. Magyar volt erényeiben, magyar volt hibáiban. Vér ő a mi nemzetünk véréből, lélek a mi fajunk lelkének őserejéből.” A dolgokat nyugodtan latolgató józanság, a jobbik ész” elővétele: a magyar alkat olyan karakteijegye, amely Deák Ferenc művében a nemzet megmaradásának, új erőre vergődésének kulcstényezője lett. A szokott magas szinten mondja itt is a történetet Halász, támaszkodva írott forrásokra, saját egykori cikkeire és személyes emlékeire, Deákkal való találkozásaira is.

Ugyanígy tesz a Kossuth Lajosról szóló részben. Számos apró-cseprő adalék, részlet adja e fejezet fő pikantériáját. így például Felsőbüki Nagy Pál lesújtó véleménye a demokráciáról; a fiatal Kossuth magatartása az 1832-36. évi országgyűlésen; az a jellemző körülmény, hogy Buda melletti kis birtokán a szomszédok intő szava ellenére sem volt hajlandó tegezni felnőtt munkásait; emigrációs életének szilánkjai; a magyar konzervatívok némely megnyilatkozásai és egyebek. Szaktörténészek itt-ott bizonyára vitatkozhatnak Halász elemző megállapításaival. E sorok írója nem lévén a részletek képzett historikusa, megértéssel fogadja mind a Kossuth érdemeit tárgyazó részeket, mind pedig az emigrációs politikus álláspontjának megmerevedéséről, a „merőben céltalan” kossuthi izgatásokról szólókat. Ez utóbbiak álláspontja szervesen következik Halász Imre meggyőződéses 67-es felfogásából.

„Egy államférfi, akinek voltak ideáljai, ha ezek közül egy némelyikben csalódott is, magasan felette áll azoknak, akik csak azért nem csalódtak, mert nem volt miben csalódniok” — Halász így jellemzi, bölcs aforisztikus mondatai egyikével, azt a báró Eötvös Józsefet, akinek fő politikusi erényét a nagy célok felismerésében, igazolásában látja - ő volt többek közt a parlamentnek felelős kormányzás első kezdeményezője hazánkban -, fő hibáját pedig a vasakarat, az elszántság, a harcrakészség hiányában. Az Eötvös-esszé az író, a gondolkodó és a politikus Eötvös, e „nemes rajongó” együttes, jó jellemzésével tűnik

516