Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Gyurácz Ferenc: A politikatörténeti esszé mestere - Halász Imre, a Nyugat főmunkatársa

Széchenyi mellé Kossuthot várnánk, de Halász más megfontolást követ. Figyelme - és műve - szerkezeti középpontjában a kiegyezés áll. Az uralkodóházzal való, kölcsönösen előnyös összebékülés politikájának két kudarcos nagysága után ama két másiknak kell következnie - Andrássynak és Deáknak —, akik sikerre vitték ezt a törekvést, akik fóltámasztották a holtnak hitt Magyarországot. Kossuth, ha a magyarországi politikára gyakorolt nem mindig áldásos hatása haláláig érezhető volt is, s ha megkapja is az őt feltétlenül tisztelő, Turinban személyesen is fölkereső Halásztól ugyanazt a mintegy nyolcvan oldalnyi terjedelmet, mint az előbbi kettő külön-külön, e könyv logikája szerint csak utánuk következhet. A két központi „hős” közül is az első hely gróf Andrássy Gyulát illeti meg. O az az európai látókörű és stílusú politikus, akinek következetes nemzeti liberalizmusával, távlatos külpolitikai gondolkodásával, amelyben a racionális alapú németbarátságnak döntő szerep jutott, harmonikus, szép egyéniségével Halász Imre fenntartás nélkül azonosul. Andrássy sajtófőnökeként bírta ennek teljes bizalmát, személyes élményeket szerezhetett vívódásairól, részt vehetett döntéseinek előkészítésében, tanúja lehetett fontos tárgyalásainak. Esszéjében érdekes, vagy inkább érdektelen, de színes mozzanatokat is fóljegyez a történelem számára (pl. hogy Bismarck kancellár Salzburgban Andrássyhoz jövet a lépcsőn elveszítette sarkantyúját), a szokott éleselméjűséggel elemzi a nagy gróf politikáját, és szokatlan érzelmi hangoltsággal szól személyéről. „Midőn róla szól, lírai hangulat vesz erőt lelkén, dikciója pedig ünnepi léptekkel látszik tova haladni” — írta Nyugat-béli könyvismertetésében Keszler József. (Ny. 1912. márc. 1. 389.) Andrássy „Egyéniségének csodás varázsá”-t emlegeti Halász, „mely egész lényéből mint valami delejes áram sugárzott ki”, „bűvölő hatás”-t tulajdonít neki, amely nélkül „sohasem lett volna azzá a providenciális államférfivá, aminek őt Deák a lényeget oly kitűnően eltaláló szóval jellemezte”. Nem kétséges: a robusztus, ész-vallást követő, erős nyugalmú Halász, a büszke szabadgondolkodó már-már religiózus rajongással övezte Andrássy Gyulát. S talán nem véletlen, hogy épp a róla szóló esszéjében találhatók azok az átszellemült, nosztalgikus, még némi szívfájdalmas megrendültséget is őszintén megmutató sorok, amelyekben az író Andrássyról szóló szavainál is följebb lépdel a rajongás lépesein. Az Andrássyék estélyére érkező Erzsébet királyné alakját így közelíti:

„A nagyteremben s a palota kelet felé eső termeiben hullámzó férfisereg zsongása elhallgatott. Jön a királyné! A több száz főből álló férfitömeg, mint valami parancsszóra sorakozott, széles utat hagyva a termek közepén.

Előtűnt Erzsébet sugár alakja. Az elbűvölt férfisereg sorfalai közt végiglebegett inkább, mint lépdelt a századnak legszebb asszonya. Végigment a termeken a férfinépség sorfalai közt, nyájas mosolyának napsugaras üdvözlését osztva jobbra-balra.

Több volt ő nekünk, mint királynénk. Az érzés, amellyel a rajta nyugvó sokszáz szem körülsimogatni látszott tündéri alakját, még a királynét megillető hódolatnál is több volt: a szívek mélyéből fakadó imádatos szeretet volt az.

Mondták, hogy volt idő, mikor abban a magas, de hideß légkörben, ahol trónolt, ő is szenvedett, s hogy ezért volt képes úgy átérezni egy szenvedő nemzet fájdalmát, mint senki azok közül, akik valaha azon a trónon ültek.

Soha királyné nem volt ennyire nő, és soha nő nem volt ennyire királyné.

515