Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Gyurácz Ferenc: A politikatörténeti esszé mestere - Halász Imre, a Nyugat főmunkatársa

meghittebb történetét”. (Ny., 1918. 447.) „Adat adatra, arckép arcképre, gondolatmenet gondolatmenetre buzgott elő e kifogyhatatlan tintájú toll alól, s mind olyan véglegesen, olyan teljesen, olyan bölcsen és kristályosán elrendezve, a kristálynak minden átlátszó tisztaságával s természetes formaszépségével, hogy magától alakult belőle könyv s e könyvön a klasszicitás bélyege ...” (Uo. 448.)

Valóban, Halász Imre Magyarország történetét írta, abból is kivált a kiegyezés körüli évek politikatörténetét. „Belsőbb, meghittebb” történet ez, mint aminőt a kor pozitivista történetírói írni szoktak. Halász ha valakitől tanult, nem is tőlük tanulhatott, hanem talán inkább a nagy tizenkilencedik századi - Macaulay, Carlyle fémjelezte - angol esszétől, s persze a kiváló magyar író-publicistáktól, Keménytől Gyulaiig, Szalaytól Eötvösig. Halász testi-lelki alkatára nézve inkább marcona, mint lágy, közgazdasági érdeklődésétől s a kor természettudományos determinizmusától alakított szemléletmódja inkább illúziótlanul realisztikus, mintsem hogy a legkevésbé is szentimentalizmusra hajlana. Munkájának tárgyszerűségét, történeti hitelét e vonások egyértelműen erősítik. „Belsőbbé”, „meghittebbé” azonban azáltal válik opusza, hogy a történeti esszé választékosán kemény nyelvezetű, „objektív” szövetét az író minden visszafogottsága ellenére átitatja a letűnt nemzedék és az eltűnt ifjúság iránti nosztalgia, s meg-megszakítják a történelmet testközelbe hozó, a mű érdekességét - s paradox módon a tárgyi hitelességét is - növelő, személyes memoár-betétek. Esszéportréiban az arckép- és jellemfestés összhangban van a krónikával, a reflexióval és az emlékezéssel.

A teijedelmes, súlyos könyv - alcíme: „Emlékezések a magyar állam kialakulásának újabb korszakából” - tíz fejezetre tagolódik. Egy rövid bevezetés és végszó keretezi. Mindkettő szubjektív hangvételű. Az előbbi személyes emléket idéz fól a koltai gyermekkorból, azt a néhány mozzanatot, amely az 1847—49 között zajló történelemből a kicsiny vasi faluba elhatolt. Oda, ahol a Vas megyei illetőségű gróf Batthyány Lajos miniszterelnök még talán Kos- suthnál is nagyobb népszerűségnek örvendett.

Az ő alakját és munkásságát bemutató esszével kezdődik a portrék sora. Batthyány mint szerkezeti kiindulópont: ezt a bevezetőben előszámlált vasi emlékek is motiválhatták. Fontosabb azonban ennél, hogy az első felelős magyar miniszterelnök méltóságos alakja alkalmas rá, hogy a hősies nemzeti küzdelem jelképének tekintsék, ama 48 jelképének, amelytől a későbbi évtizedekben minden magyar politikai gondolkodás elindult, amelyre minden közszereplő hivatkozott, és amelyhez minden nemzeti koncepciót viszonyítottak. Batthyányi 1849 elején elfogták, s még ebben az évben kivégezték. Ő tehát munkássága egészével 48-at és közvetlen előzményeit képviseli. S bár még a racionális Halász szemében is a nemzeti mitológia része ő, ez azonban nem gátja a sokoldalú jellemzésnek, a 48-as nyár izgalmas bemutatása során Batthyány politikai hibái megemlítésének sem.

Rögtön utána a Széc/ie/iyi-portrénak kell következnie. A „legnagyobb magyar” az 50-es években is fontos tényezője maradt a politikának, a külföldről visszacsempészett „Blick” keltette izgalomról Halásznak már személyes emlékei is vannak. Széchenyi életművét rengeteg erdőhöz hasonlítja. Pontos logikával, osztályozó ésszerűséggel keresi és találja meg benne a megértés Ari- adné-fonalát.

514