Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Ferenc: Napló

ten szegődött gevaristának, hanem elment szenvedni, küzdeni Bolíviába. - A kéz a Ráfisé, de a hang Pándié, akit ingerültté tesz, hogy az új tűztáncosok nem látják: milyen jók itt a lehetőségeik. Hogy „ostobaság'’ lázadni, mikor ennyire birtokon belül vannak. Csakugyan röhej, hogy Haraszti ilyen türelmetlen. Lám Mezeiék, még az ’56 utáni rezsim védelmezőiként léptek fel, s Mo. iránti szimpátiájukat tagadták. Haraszti már nyílt „forradalmár”, s igen kellemetlen a menyegző násznépe számára. — Persze, így a szabad vita látszata is demonstrálódik. Harasztinak ezt is szabad.

Az És 4. számában (1970. jan. 24.) B. Nagy L. bírálja a „Szeressétek Ódor Emíliát”. Joggal és igen találóan: „Föllázítja hát társait a mesterkélt bieder- meyer-idill ellen. (Emília) Közben az utolsó csöppig ki is élvezi az édességét.” - „Élragadóan szépnek mutatja - és érzi - (Sándor Pál a rendező) azt, aminek az elviselhetetlenségét hirdeti.” - „Ha ilyen édes a kiválasztottság, miért a hálóba menekülni? 0. E. szemrevaló, egészséges teremtés, mi sem áll távolabb tőle, mint a pszichopaticus halálvágy.” Ha valaki örömét leli a menüettben, a szép jelmezesdiben, mért rontja el kedvét morbid és stílusidegen ötletekkel? „Herdonistának és moralistának lenni egyszerre nem lehet sokáig.”

(Mozart, amikor megkísértette a betegség és a halál, fölhagyott a társasági zenével.)

Mindez pontos és meggyőző. És jogos a fullánkos élesség is: a rendező nárcizmusáról, felelőtlenségéről szólni.

Csak az a lehangoló, hogy B. Nagy Laci évek óta már csak ilyen biztonságos terepen, kevésbé „védett” alkotókkal szemben ilyen következetes. Ilyenkor szikrázóan szellemes is. Kifutja a formáját. Ám, ha „tekintélyes”, „nagymenő” fejjel áll szemben, fenntartásait olyan gyáva manőverezéssel fogalmazza, vagy elmossa szándékát, irányát, hogy végül inkább a maga gyávaságáról tisztább képet ad mint a film értékeiről.

így volt a Jancsó-filmekkel is. Azokra aztán igencsak állt, hogy „hedonistának és moralistának lenni nem lehet egyszerre”. Jancsó egyre gátlástalanabbá társítja e két hajlamot. Olyannyira, hogy az utóbbit már nem is lehet komolyan venni. A „Sirokkó”-ban pl. a nők perverz kapcsolata. Bodnár szerint ezzel az volt a szándéka Jancsónak, hogy a két nő űzöttségét, ázottságát azon a szinten mutassa, ahol már nincsen se nemiség, se szégyen, semmi emberi, csak a páriák összebújása, a másik testmelege. Mint nagy hidegben, az út mellett várakozó szekér lovai, ahogy egymáshoz hajolnak. - így szép is volna. Csak az a baj, hogy ezek a nők igen jó nők, fénylik, rózsái bőrük, húsuk, s kapcsolatukban a pikáns izgalmak élvetegsége kísért. Akár a Szegénylegények pucérra vetkőztetett, futásra kényszerített parasztasszonyainak látványában. Pedig ott a megaláztatás iszonyatát kellene sugallni a képnek, s helyette izgalmas nagy, fehér tomporok hullámzanak, mintha Báthory Gábor a szebeni polgárok feleségeit még ilyen (spartakiáddal) terepfutással is megviccelte volna.

*

A Népszabadságban E. Fehér P. ismét kijelöli a szomszéd államok magyar irodalmának tennivalóit: S persze a mienket is. (Új műhelyek, 1970. febr. 8.) Megrója Balogh Edgárt, mert nem eléggé kritikus. S Méliusz Józsefet lépteti elő példának. Különben sürgeti a közös cselekvést.

501