Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)

alakok kanonizált elrendezésben, tér nélküli szentséges szuggesszióra hagyat­kozva, hogy ne gerjedhessen a hívekben a természet bőségében való képzelő­dés, sem a művészet fölemelő ráadása valami szent tárgyon túli gondolatban. Pádból nézem a templomhajó s a szentély együttesét, de legalább egy mi­sét kellene eltöltenem gregorián dallamokba merülve, részesülnöm az imád­ságok zsolozsmás áhítatában, kísérni a szertartást tekintettel és meghatódott- sággal. Leltározó lehetek csak, s hogy mégis nyerjek valamit a csodából, fe­szülten figyelek, hiszen nem azért jöttem, hogy elmondhassam, itt is voltam, könnyed lélekkel szükségeltetik befogadnom s maradandóvá lényegítenem az élményt. Az ablakok világosságában vízalatti vibrálásúak a mozaikok, aranytün- dökletű a Mária égbeli koronázásának jelenése. Úgy érzem, megjelent nekem, de nem szól, nem utasít, nem értesít a jövendőről. Csak ül a mennyei kanapén, Krisztus a fejére illeszti koronáját. Kisujjával mellé csipteti a telehold-glóriát is. Testéhez simuló karján kinyílik finom ívű keze, fejét kissé lehajtja a korona súlya alatt, és megfiatalodott, mintha fia kislánya volna. Testét szemérmes drapéria födi el, bíbor cipellői kukucskálnak a drágakövekkel ékesített, kék zsámolyon. Krisztus mezítláb áld, és Újszövetséget mutat az égöv csillagkere­tes bűvkörében, szivárványszárnyú angyalkoszorúban. Alul fordított pieta. Fe­hér Mária-lélek a Megtestesült karján, mint ahogy a főúri katafalk gyolcsára fektetett testből odaszállt. A sorjázó apostolok, mint dombormű a márvány­szarkofágon, térdükig érnek a szerzetes-manók, a mindszentek még a földön, a jobb és a bal még nem az Utolsó ítélet jókra és gonoszokra való szétválasz­tását jelenti, szent király, szent pápa, szent rendalapítók mellkasig színes fel­hőben a vár és a kolostor előtt. Evilági realitás választja el a földi és égi misz­tériumot, vékony, alig látható körív, amit a természet kínál: nem Isten báránya áll a parti gyepen, ha szarvasbika és ünő iszik a folyóból, piros csőrű vadkacsa a szelíd hullámokon, üres csónak fehér- és tűzliliom között, hattyún ringat- tatja magát a meztelen, kövér férfi. Tudom, jelképek rendszeréből keletkezik az együtthatás, nem ismerem a szimbólumokat, s most nem is érdekelnek. Leveszem gyöngyházborítású színházi látcsövemet, és új, megnevezhetet­len varázslat kezdődik az aranytónusú homályban. Jacopo Torriti mozaikgyö­nyörűsége a 13. századból való. A bazilika loggiás, barokk főhomlokzata ta- kaija el e réges-régi belsőt, de a harangtorony tizenharmadik századi magas­sága felé törekszik a Constantinus bazilikájából ide állított korinthoszi oszlo­pon Mária, bronz kisdeddel a karján. Mennyi égbe vetett keresztes torony! Mennyi templom a Gianicolóról nézve! Vigyázz! Bejárhatatlanok, s a fólszen- telt falak roskadozó Atlasza lehetsz. A Santa Maria degli Angeliben nem érzek semmi áhítatot, valami ünnep­ség székeit cipelik a teherautóra a katonák. A Santa Prassedét elzárja előlünk a déli óra, de ott lehetünk a Santa Cecília in Trastevere, a Santa Maria in Trastevere vasárnapi misés délelőttjén, a túlsó parton. Óvatosan húzódunk félre, az úrfelmutatás pillanatát ne zárjuk csoszogással a lenti áhítatba vetülő mozaikragyogásban. Szent Cecília, mint véres nyakú marcipánszobor fekszik üveges cellájában. Egyszer csak beleszédülünk a Szent Péter-bazilika tágasságának delejébe. Inkább Péter fényesre csókolt, simogatott lábába kapaszkodnék. A michelan- gelói kupola magasságiszonyából Michelangelo Pietája menekít meg. Üveggel 477

Next

/
Thumbnails
Contents