Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Ágh István: Utazás magyar keretben (próza)

a Tevere partján palotakertek és víz között, és a sétálóhídon át a Trasteverére, ahol a latinok egyenesági utódai élnek. A fényes főút bejáratánál Dante háza sötétlik, mint a középkor, s mintha a Pokol Tornáca isteni színjátékát adnák elő a szellemek éjjelente.

Homérosz ez, költők legmagasabbja, gúnyos Horác jön őutána névleg s Ovidius, s Lukanus távolabbra

— mondja az odavaló Vergilius az egész pogánykor alakjait sorolván.

Láttam Dante házát, s még mennyi palotát, villát, templomot, múzeumot. Mozaikok, szobrok, domborművek, festmények süllyedtek tudatom mélyére alkotóikkal együtt. Már Giotto sem jutott eszembe, inkább a Piazza Navona arcképfestői, a pantomimos csöppség, ez a női mütyür, a bábuval zongorázó mutatványos, s ahogy a Trevi kút felé dobott szerencsepénzt kőre csapta a szél, s a Porta Portese bolhapiacán fénylett a latin fegyverek gyönge mása. Róma pompájának ellentétében lakókocsihajlékok Ostia felé, akár egy Felli- ni-filmben, onnan szélednek szét az Országúton az örök városba a kolduló gyerekek. A Lido lehangoló kabinsora fölül, mint egy barakktábor fölötti magaslatról látható a tenger, a kihalt föveny, elérhetetlen víz. Hát nézzünk messzire! Ezüstsejtelmű hajó, gőzölgő felhők bodorodnak az áttűnő sugárzásban, mint a barokk festményeken.

KÖZEL ISTENHEZ, HALÁLHOZ

Gyerekkoromban naponta átéltem templomunk belsejét, amíg elemi iskolánk 1948-ig egyházi volt. Tanítónk a hétköznapi reggeli kismisékre is kötelezett bennünket. Tornyunk a kereszttel tetőzött magasság, eszembe nem juthatott a párizsi Notre Dame, a római Szent Péter-bazilika, a bécsi Szent István-dóm, hiszen semmit se tudtam róluk. Gyönyörű oltárkép előtt ministrálva nem Raf- faello másolatára gondoltam, a Szűz Mária karján a Kisjézussal boldogsággal töltött el, mintha engem fogna fiatal édesanyám. Fölöttem nappali kék égen színarany csillagok. Jobbra és balra a falon különös régi képek stációztak, hátul Szent Teréz és Szent Antal szobra sápatag, rózsaszínes nyugalommal terelte el a Szent Sírról a figyelmet, melynek mély homályából félelmesen fehérlett a corpus, és pata nélkül, négy falábon állt a Szent Mihály lova. Közel éreztem magam Istenhez és halálhoz.

S most, ahogy járjuk a római templomokat, visszatér ez a boldog, vacog- tató közeliét. Tudom, ebben a magasztos lelki változásban, kegyelmi állapotban falusi templomunk életemmé vált hatása is részes. S ahogy a tihanyi altemplom történelmi csendjét, a sümegi Maulbertsch-freskók sugárzó világosságát ideemlékezem.

A később látott orosz és bolgár ikonokat, az ohridi Szent Szófia freskóit juttatják eszembe a Santa Maria Maggiore bazilika mozaikjai. Bár a 13. századra a kereszténység egysége megszűnt, még nem olyan távoli az 1054-es végleges szakítás, hogy elkezdődhessen a római katolikus egyházi művészet változása. Akkor még a bizánci stílus az egyetlen kikezdhetetlen szabály, az

476