Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
réten, aki három szálat szed, azt már csak a ragyogó fehér illatcsillagok vezetik és vonzásuk akkora, hogy a letörés csábításának a lelkek nem tudnak ellenállni, hiszen a nárciszokkal tele réten az ég megfordul és csillagait a sétáló kezére játssza s ez az oka annak, hogy aki a tóban tükröződő és hajlásában a vizét érintő fűzfaágként, a létnek ezen a csúcspontján nem tudja, melyik az ég, melyik a rét színe s úgy szedi egyik karcsú szálat a másik után, az el sem szédül, akár Jula, a bába, aki ahány aranyszegélyű pártát illesztett a másikhoz, annyiszor könnyebbedett meg egy-egy lenyűgöző tehertől, a következő szálért a ropogós vasalt kötényét hagyta cserébe, azután a katedrális maradt el, amelynek mását képes levelezőlapon kapta névnapjára s azóta is a mezőváros hat századdal az idő után épített gótikus kápolnájába odajárt bíborosi misére, azután a plébános tisztelete következett, akit valamennyi ismert férfiú felé helyezett, azután az amulett, bérmáláskor kapta örök emlékbe és az asszonyok bizalmas panaszai a féijükre, majd egymásra, még egy szál nárcisz, és elhullott a sok-sok gyertya, az ágymeleg, a tejespuliszka, el az utána szálló, a sürgető kérések, a hálálkodások, a szidalmak, elhullott a gyermeknevetés boldogsága, el a gondoskodás öröme és valamennyi csodálatos, kanyargós utca, amelyeknek lépcsői, apró hidjai, hímzett madarak mögött alvó ablakai, - ha ropta is kövezetüket születése óta, mégis minden napra új rejtelmet tártak fel, két kaijával már alig tudta átnyalábolni a virágkazlat, talán a rét valamennyi nárciszát, amikor a tavaszi folyónál kinyitotta szemét, - ott, ahol annyi telet átdidergett, amelynek partján annyi telet átzarándokolt s ahonnan valamikor, a tél sötét tüzében elindult, megállt, már csak a kígyóöv díszítette derekát, ezt is leoldotta, de ebben a pillanatban eszébe jutott a bábatáska, az amulett, a tejespuliszka - hol van? - talán a folyó sodrába került? s amint elhullajtott terhét keresve a víz tükrére hajolt, a folyóból nárciszarcú szűz nézett vissza, - de a csillagleányt már csak a szárnyasbokájú, a beteljesedett virágillat vonzására közeledő révész látta, és az új esküvőre megszületett szűz a sudár csolnakosnak nyújtotta virágait: „te tudod, merre lakik a kedvesem, uram, a király”, - „Szépkisasszony!” - a szárnyas ifjú karján a nárcisszal ellöki a szirttől a ladikot - aki a magot hullani hagyja, aki a magvat nem hullatja, száll - száll a fényes úton s utána semmi füst. Mivel minden történet szent történet és mivel minden alakzat között szent a kör, ezt a történetet is be kell zárni a gyűrű foglalatába, az időnek és a térnek azon az egymást valósággá tevő metszéspontján, ahol késő zarándok- ságom idején gyermekkorom varázsszámát, a hold és az anya számát, a nyolcat nyolcadszor betöltve, barangolásomnak az éppen lehanyatló nap aranyszálaitól átszőtt, ezüstpárás őszében, szülővárosom temetőjében megálltam annak a fiatal leánynak minden más sírtól elütő, különös fehér fémből csipkésen kovácsolt rácsánál, ahol akkoriban ácsorogtam először, amikor 42
