Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 1. szám - Kemény Katalin: Sztélé nagyanyámnak... (próza)
öcsém elvesztésekor nyolcéves koromban, a halál bűvöletére először tapadt a szemem s míg szüleim öcsém sírjánál tartottak bűnbánatot, addig én a rejtelmes kertben kószáltam és az állomás minden alkalommal az az ezüstben játszó sírkerítés volt, a rács mögött az idős nővel, akiről el sem hittem volna, ha akkor azt mondja valaki, hogy esténként hazamegy a városba vacsorázni, lefeküdni, úgy mint a többiek, a magas, idős nő, fekete, fehérvirágos ruhájában örökösen ültetett, gyomlált, kapált, mondták, még soha senki sem látta sírni, csak ültetni, kapálni, gyomlálni fáradhatatlanul egyetlen leánya holtteteme felett olyan buzgalommal, hogy a rácsba kapaszkodó gyerek se zavarta, köszönését nem is hallotta, mozdulatai serények voltak, mint aki évrengetegek elmulasztott kötelességét pótolja, szüntelen tevékenységében, örökös fehérvirágos fekete ruhájában az évszakok váltakozását nem vette észre és mivel soha senkivel sem beszélt, családom nőtagjai nem hitték el, hiába állítottam, hogy igenis hangosan szólt, nem hozzám, hanem az ugyancsak abból a sehol másutt azóta sem látott világos fémből vert kereszthez, a közepén a fémrózsával, sem azt, hogy a rózsa, ha fémből is kovácsolták, mégis igazán virágzó, világító és illatozó, kinyíló és bezáruló leányfej, azt már akkor tudtam, hogy nem szabad megmondanom és most, - az időnek és a térnek egymást megsemmisítő metszéspontján megállva, ugyanaz előtt a sír előtt álltam, de a kapálgató, gyomláló, öntöző idős asszony - és ez volt életem egyik legmeglepőbb esemenye — már nem volt sehol, s a lét földi valóságába vetett bitemet csak az nyugtatta meg, hogy a sír változatlanul virágzott, és a kerítés? - a völgyből felcsengő Aranyos zúgása a távoli hegyek szelével és a város áramlásában megszűrt morajával kereszteződve, a pillanat homlokán felcsendülő harmóniában meglátta egymást s a találkozásban mindhárom önmaga csúcspontját érintve, a kerítés soha meg nem rozsdásodó csipkéin az örökbe szikrázott, - de azt, hogy a kerítést milyen fémből, vagy éppen ezüstté vált repkényből szőtték-e, azt sohasem tudtam meg, és kérdezni?----nincs kitől- kígyózó karcsú oszlopait sorba véve hatvannégyet számláltam, és a kereszt rózsájában olvastam a feliratot Itt nyugszik Jula, a városi bába élt 64 évet. (Folytatjuk) 43
