Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
ilyen-olyan padot-szuszékot, ülőbútort, ami kapóra jött, no meg két képet, pompásan keretezve; az egyik az Eton-i kollégium 800-éves gót templomáról amit Canaletto festett, annak a múlt század végi olqjnyomat-reprója arany keretben (megnézheted az ebédlőben), a másik a strassburgi székesegyház interieurjéről az a méteres heliogravure fekete ében keretben (ott lóg a hálóm feketemárvány kandallója fölött). Minden szépen kiforogta magát, adósságaimat rendeztem, a hitelintézettől új kölcsönt vettem fel és éjt-nap (rádióadás közben is) a bővítésen jártattam az eszem; azon, hogy hogyan lehetne kis pénzből minél nagyobbat, látványos-lakályosat építeni. A térmániás, aki a rajztáblán beleesik a saját csapdájába. Két éven át ez a bővítés volt a rögeszmém, ha nem terveztem meg kétszáz változatát, akkor egyet se. Pontosan úja le Nourissier ezt a megszállotságot, házregényében. Mondanom sem kell, amikor „zenetermemnek” híre ment az emigrációban, jó magyari népemnél végképp elrontottam a dolgomat. Az ukrán csak a falatot nézi ki a szádból, de a magyar mozgósítja az Alvilágot, a lemurokat, az erünniszeket, Alekto fúriát és boszorkányaink kalaptűvel szurkálják képmásodat. Igaz, akadtak mások is, akik ácsingóztak volna házamra: a szomszédos kollégiumban tanító jezsuita páterek, akik közül sokkal összemelegedtem, befújtak főnökeiknél — pompás háromhajós gót temploma körül épp terjeszkedni szeretett volna a rend - és háromtagú küldöttségük el is következett hozzám. Ha azt láttad volna, hogy szaladoztak a házban szanaszerte s látva, hogy a kerti terem milyen alkalmas volna kápolnának, már rendelkeztek is:- Ide az orgonát! Ide az oltárt! ígértek fűt-fát, más házat másutt, nagy összegű kárpótlást; de én maga voltam a hajthatatlan mosoly. A „nem”. Az ír vállalkozó kilopta a szemem, elszajrézott 3 m2 márványlapot (még a házzal járt), a műtárgy számba menő, viktoriánus, kovácsoltvas cirádás kerti hengert, a szigetelőnemezt bálaszámra - de csak nevettem rajta és legyintettem. A fülemüle „nekem fütyült”. S miközben madarat lehetett volna fogatni velem, összeszorítottam a fogam s ha vérfagyasztó-komolyan beléptem a dolgozómba, hát mintha kicseréltek volna. Hátat fordítottam mindennek és más ember voltam. A mesterember, aki műhelyébe lép. írtam, egyre kevésbé „fióknak” s hogy mit, azt sem kell majd harapófogóval kiszedned belőlem, bár tudod, mennyire feszélyez az olvasó előtt ismeretlen művekről szóló beszámoló időtlensége, meg hogy a magunk kedvező színben való feltüntetése - az ilyen prospektusízű miniszinopszisok mennyire kedvem ellenére valók. De hajazod-e már, miért vezettelek az orrodnál fogva idáig: hogy miért mondom el mindezeket a házamról, holott elmondhatnám minden más, kívánatos rezidenciáról: sejted-e? Nézz körül! Mit látsz? KL Mit látnék?! Ablakot. Falakat. No látod! Falakat. Szeretném egyfelől dicséretét zengni ezeknek a falaknak és másfelől meg - elmarasztalni az „édes otthont”, a „szerelmetes hajlékot”, amit a balga ember magáénak mond. Dicsérni a falaknak amaz okkult kvalitását, hogy velünk írókkal ilyen baromi türelmesek s nekik édes-mindegy. Hogy az egyik emberbogár bennük, falak-és födémek közönyös dobozában a szentekről ír eulogiumot, a katolikus anyaszentegyház alapjait szilárdítja pápa-áldotta cementinjekciókkal és szent hitével ügynököl - a másik ember461
