Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.

bogár pedig a szkeptikus filozófus hangvételével a Tanácstalanság Privilégiumáról írja tele az árkus papírt vagy rókaravasz opusz magnumában a Teremtett Világ lelkiszegények-számára-festett története helyett annak egy áj- tatos-félelmetes másmilyen változatát vetíti élőnkbe (ahogyan az eddig soha meg nem kérdezett Másik Fél, kiragyogásában a feketeségből, elmondja), ez, barátom, a falaknak édes-mindegy; a szobának, ahol érvelíink-ágálunk, jobb- ra-balra csűrjük a szót, ez a szó — öregmindegy, olezánc. És elmarasztalni - szívszorongva elmarasztalni a tetszetős téglarakást, amelyet meglakva magunkénak becézünk, és szemünket rajta legeltetvést éldelegve magunkénak mondjuk. Pedig-pedig... Hatan hitegettük vele magunkat - mert már jó száz éve áll —, hogy pincétől a padlásig, járható csatornáival és cserepes tarajával szőröstül-bőröstül a „miénk”, holott csak ideigvaló meglakói voltunk s sokkal inkább voltunk mi az övéi; a falaké; a házé, amelyen hatodmagunkkal, árnyékok, épp-csak-hogy átsuhantunk: míg éltünk, bennejáró - haló porunkban meg mint faljáró kísértetek.

Jut eszembe - nemcsak a jezsuita atyák szerették volna megkaparintani a házamat (de mert hogy nem sikerült, kénytelenek voltak ízetlen-modem stílusú, kétemeletes plébániát építtetni templomuk mögött) - más is pályázott rá, egy angol úr, aki többször látta, elmenet (és számomra ismeretlen, érzelmi okból — mert soha nem árulta el) gusztust kapott rá és megkömyékezett. Először ügyvédjével rám íratott és szép összeget ígért, ha máshová kotródom; majd arannyal megnyomott, kilencágú, koronás levélben is megkeresett és kereste a találkozást. Össze is ültünk egy napos vasárnap délelőtt, a hegyen, amikor a homokos útra kivonuló úrlovasok menete, lovak és lovaglónadrágban pompázó popsik tükröződnek a kirakatokban és a „Wimbledon village” főutcáján sorakozó kujvásboltok, az odakínált, apró, csecsénél-csecsébb becsék és más méregdrágaságok közt élvezet végigsétálni; ő, „vevőm”, a „Kutya-Róka” (DOG AND FOX) szálló bárjában már várt.

Nagypecsétgyűrűs, deresedő, hajlottkorú úriember volt, akcentusáról, ruházatáról lerítt az angol hétszilvafás nagypolgár, és mentalitása mérföldekre volt az enyémtől; az emocionális gombócot (hogy tán első szívszerelme, akiért fiatalon lángadozott, ott lakott) nem árulta el, de hogy kivált kertemre fáj a foga, azt illusztrálta is: magával hozta dobermanjait - hogy azok mennyivel szabadabban szaladgálhatnának abban a nagy kertben, mint az övében! - és a mellettünk üldögélő kutyaóriások valóban félelmetesek voltak. Odamódosította, hogy házcserét ajánlott, tetemes fájdalomdíj lefizetésével a kis kertért s ajánlatát utolsó levelében még feljebb is srófolta. Hűvös fejbiccentéssel váltunk el, a szálat elvágtam és dobermanjai kertemnek a színét sem látták; de a történtek elgondolkoztattak s ebből csapódott ki az a vers, amit... Mit is mondok: volt ennek előzményverse is s annak vastagabb a csattanója (EMBER ÉS FA címmel olvashatod a HAJSZÁLHÍD 201-ik oldalán) - e prózavers parabola a Gazdag Emberről, aki felfuvalkodottságában egy 2000 éves óriás eukaliptuszfa „tulajdonosának” képzeli magát; a faóriás ott áll a kertje végén, két évezred történelmének tanúja gyanánt, míg ez a kérészéletű emberféreg a maga hatvan évével a „Gazdájának” képzeli magát s minden kertjében, az eukaliptusz is az ő .jószága”... Nos, ennek az 1962-ben íródott versnek a távoli párdarabja a LAKÁSCSERE című:

462