Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
Meglehet, hogy állig-gombolkozva, mereven, mint szigorú világi abbé élt-és gondolkozott s annyi szent, hogy amelyből kiszipta hitének „modernségét”: a kételkedés nála távolról sem játszotta azt a szerepet, amit Locke, Hume vagy Kant gondolkozásában (hogy az igazi szélsőséges szkeptikusokról ne is szóljunk), mégis, rokonszenves jelenségnek találom, franciás műveltségével és enciklopédikus tájékozottságával; és hízeleg nekem a tudat, hogy nem az első íróember vagyok rezidenciám fedele alatt-és falai közt, aki forgatom tán ugyanazokat a kézikönyveket, kopogtatom az írógépet. ■& KL Gondolom, évek beleteltek, amíg kialakult rezidens elődödről ez a pontos kép, és nyilván összebarátkoztál a szomszédos grófi családdal: tőlük tudod Hát persze. Valahányszor átjönnek, nosztalgikus pillantásokat vetnek mindenre, kivált az első emelet egyik lakrészére, ahol mézesheteiket élték, mint fiatal házasok. Voltaképp a család vidéki kastélyát hátrahagyva - az én házamat szerették volna megszerezni („visszaszerezni”, ami az övéké volt), de elkéstek vele s így meg kellett elégedniük a (spanyol nevű) D’Albuquerque bácsi házával (aki nyugállományba vonulva, az „álom-bungalow-ba” vidékre ment, de első dolga volt, hogy a pincelépcsőn lebukva - szörnyethaljon. Mindig ilyen: rosszkorjövő, ilyen baromi. A halál). Igaz, a grófék egyre kevésbé ismertek rá, annyi alakítás, hozzáépítés után, s rezidenciám gyarapodását, szobraim, antik bútoraim felsorakozását bájmosoly kíséretében, homlokráncolva figyelték. Tempós, komótos életformához szokott angolok módjára nemigen értették, miért a gürc, miért akarjuk „valamire vinni”. Ám ők és a többi szomszédok még csak hagyján; azok, akik kivált megorroltak rezidenciánkért (többnyire látatlanba) - azok a magyarok voltak; barátaink. — Ejha! Tyűha! Valóságos palotában laktok! — kiáltott fel Szász Béla, amikor először meglátogatott; mi sem állt távolabb a valóságtól, ám ő ezt a maszlagot a „palotámról” elmesélte fűnek-fának s ezt nem is bocsátom meg neki, amíg él. (Igazában még ő se látta, amikor elhírelte rólam, hogy épp felkapaszkodóban volnék az uborkafára, csupán hallomásból, elképzelései alapján költötte „palotalakó” rossz híremet.) A hír elterjedt, már főnökeim is faggatni kezdtek felőle a rádiónál, irodalmár baráti körökben pedig emelgetni kezdte sziszegő fejét a lélek áspisa - az irigység. Nincs irigyebb a lustánál; annál, aki különmunkát nem vállal, a „stréber” szorgalmat elítéli; az ilyen azzal szórakozik, hogy Vart pour Vart szapul-irigyel. Amikor a küszöbét átléptem és házamra az HONGRIUSCULE táblát felvertem - innen kezdve számítom rossz híremet. KL Mégis, az első időkben: akkor, amikor szobáról szobára, pincétől a padlásig mintegy „birtokba vetted” - milyen érzés volt? Lorcsikám: nem hittem. Se a szememnek, se a szerencsémnek. Az érzést már elírta előlem Francois Nourissier MAITRE DE MAISON című pompás regényében, ami pontosan erről szól. Arról, hogy a boldogság micsoda „megrázkódtatás” egy család életében, amikor birtokba veszi tornyos rezidenciáját, ketten tízfele szaladnak benne, kitakarítják pincerekeszeit, körülmásszák padlászugolyait. A padlás számunkra is tartogatott egy-két meglepetést: 460
