Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.

tatott engem, mert ezek már itt íródtak „az én fedelem alatt” - bár ugyanilyen jogon a gróf úr is mondhatná, ha élne, hogy én írok „az ő fedele alatt”: szellemes, okos, lebilincselő, adatgazdagságukkal elkápráztató könyvek ezek, s noha sok egyebet is írt - életrajzot Sienai Szent Katalinról (1946), Szalézi Szent Ferencről (1959) és Assisi Szent Ferencről (1962), én kivált azokat forgattam mohó kíváncsisággal, amelyek itt íródtak abban a déli fekvésű szobában, amely évekig a hálószobám volt. Mint kiderült, ő is ugyanolyan monomániásan dolgozott, mint ahogy én is, ha rámjön a bolondóra: a gróf úr bevitette ágyát a dolgozóba és amikor két évig (1952-3), csigolyaporc-le- válással többnyire az ágyat nyomta, csináltatott magának ügyes, konzolos, billenthető asztalt, amelyet ágya fölé betolva s rajta az írógéppel: fekve — tovább verte a billentyűket. A kefelevonatokat többnyire a menye javította - (az ő hangját hallod az üzenetrögzítőmön) sztárnak induló színésznő volt, amikor az író fia, Quintin De La Bedoyere megkérte a kezét és ő lemondott a színpadról: mindketten jó barátaim és közvetlen szomszédaim a 10. alatt.

Mondanom sem kell, Michael De La Bedoyere gróf igazi karrierje akkor bontakozott ki, amikor a százezres példányszámban megjelenő CATHOLIC HERALD élére került, mint a hetilap főszerkesztője - majd tulajdonosa; 28 évig szerkesztette a befolyásos, nagytekintélyű katolikus orgánumot ebben a pápistaságot-nagyon-nem-szerető, pápistákra-mindig-gyanakvó, valaha-erő- sen-protestáns birodalomban és országszerte ismert személyiséggé nőtte ki magát. Harcos természet volt és a katolicizmus radikális szárnyán, a francia „újkatolikusokkal” karöltve küzdött az Egyház múltba visszahúzó ballasztjai ellen. Quintin és Irene elbeszélése alapján jól el tudom képzelni magamnak a nagy öreget, aki előttem e házban, az in artibus et litteris jegyében, szobáján éjhosszat matatott (mert bagoly volt) közel kétméteres alakjával e Pater Fa- milias ha lejött a falépcsőn, a rajcsúrozás elült és az asztali imádság elmondása után, estebéd alatt ki-ki csak akkor szólt, ha kérdezték. Szeretve-ret- tegett kényúr volt, akit senki hibáztatni nem mert, balfogásaiért, melyek emlékét számos családi anekdota aranyozza be. Halálakor a THE TIMES (1973. július 16-i számában) teljes-kolumnás nekrológban parentálja el, mint „azt a forradalmi szellemet, aki a katolicizmus fogalmi rendszerébe bevezette a kételkedés jogát”. S hogy ez mennyire telitalálat, azt magad is olvashatod ÉLŐ KERESZTÉNYSÉG című tanulmánykötetében (hat méterrel a fejed fölött íródott, 1954-ben), arról, hogy „a katolicizmust csupán a szabad kételkedés hiányzó láncszeme tarthatja össze” - könyvének, „A Hiányzó Láncszem” val- lomásos fejezetéből hadd álljon itt ez a pár sor:

„...Máig emlékszem, mennyire mulattatott, amikor egy filozófiai előadás előtt katolikus diáktársaim odacsempésztek asztalomra néhány kötetet, Kantot, Bertrand Russell-t - rátakarva Vincent McNabb Atya egy opuszát azzal a biztató címmel, hogy AMIBEN A HÍVŐ IS KÉTELKEDHET. Másszóval - ahogy már említettem volt - már az iskolapadban így kezdtem, a vallást az értelem felől közelítve meg s csakhamar azon kaptam rajta magam, hogy két síkon élek: az egyik az odaadó hit-és vallásgyakorlás síkja; és a másik - félig elfojtva, de mind erőteljesebben kibontakozva: azon való töprengésem, hogy a vallásos életnek van-e egyáltalán komoly, igazi alapja...”

459