Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.
kéje, színesüveg-ablakocskáival csábulatos-otthonosnak tűnt. Tulajdonosa, egy bankigazgató, kétszer is elbolondított, de fiai rimánkodására mindannyiszor visszavette a piacról (a leendő örökösöknek volt annyi magukhoz való eszük, hogy a fenyegető inflációban az ingatlanvagyon tartani fogja az árát). Ennek a fiaskónak a betege lettem: hónapokig emésztettem magam, mint a kikosarazott szerelmes. Egy más alkalommal - elmondom, mert hogy olyan nagyon-angol, nagyon-emberi történet - Richmond-Twickenham paradicsomában leltem rá a folyóparti, kétszáz éves, neoklasszikus, kétemeletes vityillóra; jól jött, hogy parányi kertjét (kilátással a Temzére) könnyű gondozni, de kivált tetszett, hogy minden eszményi állapotban volt, semmihez, fűróval-csavarhűzóval nem kellett hozzányúlni (belefáradtam a fusizásba s immár gyűlöltem is, mint minden penzumot, ami elveszi az időmet az írástól). 70-körüli nyugdíjas úr volt a tulajdonosa, akit lányai rászorítottak, hogy adja el s vonuljon úri aggok otthonába - majd ők gondoskodnak róla... Már az apró részletekig mindenben megállapodtunk, fellármáztuk ügyvédeinket és lelkűkre kötöttük a sürgősséget - amikor egyszer csak az öregúr a sarokban: elsírta magát; kiparancsolta a lányait, kiparancsotl bennünket, mint betolakodókat és átkozódva-istenkedve megfogadta, hogy az ő „richmondi rezidenciájából” tapodtat sem mozdul, innen úgy viszik ki, lábbal előre... KL Képzelem, mekkora csalódás volt s mit emésztetted magad! Várj-csak-várj, nincs vége még! Úgy fél év múlva az ingatlanhirdetéseket böngészve egy olyan apróra bukkantam, amelynek a leírása pontosan ráillett a házra és a jelige is, hogy „Richmond-Twickenham”. Érintkezésbe lépek az ügynökkel, avizálja szombati jövetelünket, lefékezem a kocsit, megállunk előtte: ugyanaz a ház. Minden ugyanaz. Az öregúr fáradtas mosollyal, a három lánya kitörő örömmel fogad. Kiparancsolják az unokákat, a kutyákat. A házat újra bebarangoljuk (pedig már láttuk), kész tésztára jöttünk, megállapodunk, megy minden, mint a karikacsapás. Már a költözés tentatív időpontját próbáljuk kitűzni a naptáron - amikor a sarokból sírvákolást, elvert kutya vinnyogását halljuk. Az öregúr - megint. Patakzik a könnye, magánkívül tiltakozik, hadráló-jaktáló karmozdulatokkal elhárítja lányait, akik fiíriamód- ra rárontanak: — Papa! Elég volt! Eladod és punktum! Ne csinálj jelenetet! A papa felragadja botját, ráver arra, aki a legközelebb áll, a többi hátrál.- Ki innen! Mindenki! Meg ne lássalak benneteket, még egyszer! Kitagadlak, a kutyáimra hagyom: a kutyáimra! Igenis! Az enyém, ha belegebedek, akkor is: megtartom! Az én házam! Nem adom el! Innen úgy visztek ki, lábbal előre!... Megelégeltük a kutyakomédiát és míg lányai sűrű bocsánatkérések közepette kikísértek, esküdözve, hogy a „vén bolondot” mihelyt jobb belátásra bírják, értesítenek - mi beugrottunk a kocsiba és elcsalinkáztunk. KL És a leányai: nem telefonáltak? Senki. Amúgy is, megfogadtuk, hogy harmadszorra nem megyünk lépre: élje az öregúr utolsó éveit a fedele alatt, háborítatlanul. KL És ez, amiben most ülünk? Hogy leltél rá? A harmadik év végén, 1966 utóján lehetett, csüggedten válogattuk a prospektusokat s ha házkereső portyára mentünk, hát már úgy vágódtam a volán mögé, mint a vert sereg. Egy túlontúl sokatígérő házat kellett volna megvi454
