Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.

zitálnunk vasárnap s minthogy három éve lakatlanul, üresen állt, az ügynökség azt ígérte, az irodája melletti kocsmában hagyja, nevünkre, a kulcsot. A kocsmát megleltük, de a kulcsot hiába kajtattuk, arról, hogy leadja, a csirkefogó hanyag fráter megfeledkezett. Kedvetlenül tanakodtunk, hogy mitévők legyünk: a vesztett vasárnapot siratva, dolgunkvégezetlenül menjünk haza - vagy pedig...- Vessünk rá egy pillantást! - erősködött Édesanyám.- Csak úgy, kívülről?- Nézzük meg kívülről, ha már itt vagyunk! — unszolt Piroskám is; és én beugrattam a motort. „12 Edge Hill” - az utca, a ház, a pompás gótikus Jézus Szíve-templom tőszomszédságában: hamar ráleltünk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy kerítése — mintha csak valaki tüzelné — foghíjas, hatalmas kertjén csak az nem jár keresztül, aki nem akar; meg hogy félig romos (NB., ez volt a szerencsém, másképp dehogy is jutottam volna hozzá, ezen az áron). Közelmerészkedtünk, felpipiskedtünk, bekémleltünk beporosodott ablaktábláin s annyit kivettünk belőle, hogy csinos kandallói és magas stukkómennyezetei vannak a százéves épületnek. A hátába kerültünk és a kert közepén elvadult, primitív úszómedence-félét fedeztünk fel a domboldalra felültetve, kétfelől magas, iromba lépcsőkkel. Körüljártuk, felmásztunk rá, bosszúsan nézegettük a faóriásokat a kert végében meg a düledező garázst, szidva az ügynököt, hogy kulcs híján nem dughatjuk be az orrunkat a házba.- Ej! Hogy szakadjon rá az ég a mihaszna bitangjára: gyerünk! - kiáltottam fel indulatosan, a medence lépcsőjének a legfelső fokán. Mielőtt megfordultam volna, valami mellélépős ügyetlen mozdulatot tehettem, mert a következő pillanatban nagy ívben - akkorát zuhantam hanyatt, hogy a fejemmel a fűcsomóban találtam magam. Zuhanásomat Édesanyám megkövülve nézte végig, Piroskám felsikoltott és sebesen leóvakodott, hogy felemeljen:- Nem ütötted meg magad?- Én?! Már miért ütöttem volna?

Vidoran felserkentem és levertem a kabátomról a koszt. Asszonyaim körülugráltak, tapogattak-vizsgálgattak, ép-e minden tagom. Én meg csak nevettem - bár kissé hideglelősen, amikor odaképzeltem zuhanó „trajektóri- ámat” s menten láttam, mi lett volna, ha csak 4-5 centivel feljebb esem s úgy találom bevágni a tarkómat a legalsó betonlépcső élébe, hogy kiloccsan az agyvelőm. S míg odaképzeltem magam, elterülve-szörnyethalva, csakhallgatom, forgatgatom hüledezve, hogy Édesanyám mit mond:- Ez volt a jel. Itt beszúrtad magad a földbe. Megvett a ház: az övé vagy s az meg a tiéd. meglátjátok, hogy beválik a babonám. Itt lakunk.

Három hónap se telt bele - igaza lett.

455