Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Határ Győző: Életút 3.

A történet azonban elterjedt - hogy annyi népi faragást és magyar könyvet (tán Siklósék kivételével) sehol sem látni, mint nálunk és Rousselot „házavató” elnevezése rajta ragadt fészkünkön; már Gara Laci - aki tőle magától hallotta, mert Rousselot neki is ellelkendezte: ő is így lépettbe és így emlegette „Kis-Magyarországot” nosztalgikus leveleiben. Utolsó ötnapos látogatására is jól emlékszem: emléke amilyen zavarba ejtő, olyan felkavaró. Laci nem tudta, hogy Édesanyámnak az egész világgal „mama-komplexuma” van, és amikor Margit-mama „fiává fogadta”, az árva lélek kitüntetésnek fogta fel; bizalmasává tette Édesanyámat, beavatta „megoldhatatlan” életének titkos keserveibe és tanácsokat kért; kapott is, ha nem tanácsot, hát balzsamos szavakat - flastromot a sebre. Hogy életével hol jutott zsákutcába, hogyan rendezkedett be e kiúttalanságra és hol-ki volt a mellékutca, akinél vigasztalódott, annak a tudója nem vagyok, mindezt Margit-mamának gyónta meg. 1965 végén járhatott nálunk, rövid hónapokkal eltávozása után; s ha beletanultál az akkori magyar lapok eufemisztikus átírásaiba, azt is tudod, mit jelentett amikor valaki „tragikus halállal” távozik. Még előttem van a ma- gam-építette, szikrafogós nagy kandalló, ahol ketten üldögéltek a kora esti félhomályban: Édesanyám a meghallgató-vigasztaló pózában karosszékén, Laci pedig, amint előregörnyedve a szemüvegét törli és potyognak a könnyei. Felkelt, erőt vett magán, dörmögve szabadkozott és szobájába menekült.- Mi van Lacival, mi történt? — faggattam Anyámat.- Semmi-semmi, fiam. Depressziós. Ki nem? Lerázza magáról: majd lerázza, mint a kutya a vizet.- Mégis...?! Mit mondott? Csak mondott valamit!- Annyi mindent mondott és annyian elmesélték már nekem az egész életüket, hogy ha én azt mind a fejemben tartanám...!

Azt komédiázta, hogy „az ő feje sem káptalan”; de ismertem már - hogy a rábízott vallomásokat mélyen magába temeti. Főztem hát egy jó erős feketét, felvittem az emeletre és bekopogtattam vele Lacihoz. Megörült nekem, ellágyult s ha rám nem is szerelmei titkát bízta, a Nőt, aki elcsáklyázta szívét és feltépve vonszolja, hogy végezetül válaszút elé állítsa — nekem is könnyített a lelkén. Hiszen ha csak szeretetlenség venné körül! De gyűlölik is, gyűlölik olyanvalamiért, ami mióta világ a világ, a francia, az angol irodalom ősi gyakorlata volt: hogy az írók titkárokat, amanuensiszeket alkalmaznak. Dr. Johnson is megírta már a Grub Street ez elfogadott praktikáit, hogy a tollforgató áruba bocsátja tollát és a piacról él. Igaztalanul vádolják: aki neki dolgozik, azt jól megfizeti. Ezek? Megmarják a kezet, amely őket táplálja-és éteti... Laci rébuszokban beszélt - bár én is tudtam egyet-mást „Párizs Rejtelmeiről” a múlt században, amikor kétségbeejtő helyzetében az író egy tál lencséért eladta regényét, színdarabját s hallottam Paul de Kock-féle irodalmi faiseur-ökről, regénygyárosokról, akik négy-öt bértollnokot is alkalmaztak - és éppenséggel nem oszlatta el a homályt akkor, amikor a veszedelmekre terelte a szót, aminek minden tehetséges és termékeny író kiteszi magát, ha társait lekörözi s ezzel magára uszítja őket... A puszta létével ellenségeket szerez magának - De Laci, az Isten szent szerelmére! Miről beszélsz és kire célzol?

Laci, mint aki megbánta már, hogy belekezdett, haragos horkanásokkal

konkrétumokat, neveket mondott: hogy ki-mindenki sokallja párizsi szerep448