Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 5-6. szám - Kiss Sándor: Egy szobrász emlékezései I. rész

latot az állomáson, azóta megnyugodtam. Ott is lehetett születni, ahol én, és van is olyan helyiség a térképen.

Megkeresztelésem is az erdélyi helyzet szerint alakult. A környéken katolikus templom nem volt, csak evangélikus vagy örmény katolikus. Ez utóbbi eltér valamelyest liturgiában a mienktől, de lényege ugyanaz, így semmi akadálya nem volt, hogy az örmény pap megkereszteljen Erzsébetvároson. Azt elfelejtettem mondani, hogy Erzsébetváros örmény település volt, legalábbis abban az időben, mikor első kiáltozásommal felvertem a nagy csendet, mely akkor még többnyire uralta az állomás épületét is, tekintettel a ritka forgalomra.

Miért írom le mindezt ilyen részletesen, talán azért, mert indulásom körülményei később egész életemre kihatóan meghatározóak voltak, egyszóval kerek volt ülepem alatt egész életemben. Az, hogy kéthetes koromban Csíkba, azaz Csíkszentsimonba költöztünk, egész életemre altatódallá nemesítette a vagonkerekek kemény, fémes kattogását. Sokat utaztunk később, számos ki- terjedésű rokonságunk látogatására, na, nem utolsósorban az ingyenes lehetőségek miatt is. Valahányszor elindult a vonat velünk, és Jóanyám megetetett, rögtön elaludtam a kattogó, „simogató” hangoktól. Ezt a jó szokásomat azóta is megtartottam, bár ma nagyon ritkán utazom vonaton.

Tulajdonképpen háromszékiek vagyunk, egy kedves és szép faluból, magyar neve Sepsikőröspatak. Nem messze Sepsziszentgyörgytől, körülbelül 6 km-re. De igazán Káinokról származunk, mert Kissek nem élnek Kőröspatakon. Káinok nem messze van Kőröspataktól, körülbelül 2 km-re.

A múlt század közepén onnan indult el egy kis parasztlány, Rozália, valószínű szép volt, és állt be Kőröspatakon a Kálnoki grófékhoz cselédlánynak, vagy mindenesnek, hogy később, de akkor már nagyapámmal a karján távozzon onnan egy kis ajándékvagyonkával, miért is a falu szegény csizmadiája elvette feleségül.

Ez a Dédnagyanyám Kiss volt, így lett nagyapám is Kiss, és mi is később. Hogy mi történt a kastélyban, nem tudom, erről később a család soha nem beszélt, olyan titok volt, hogy mi gyermekek még sejteni sem tudtunk semmit. Abban az időben, ha valaki úgynevezett törvénytelen volt, mint nagyapám, oly nagy szégyen volt, melyről beszélni még akkor sem lehetett, ha forró vassal sütögették volna nagynénéim testét a titokért. Négy nagynéném nagyon vallásos katolikus volt, és ez a tény még nagyobb zárt jelentett sebhelyes lelkü- kön. Még apámat is befolyásolták, ki sokkal szabadabban gondolkodott és nyitott volt minden szépre és újra.

A kastély különben később Nagyapámat, ki kovácsmesterséget tanult, alkalmazta és gyerekei neveltetését is támogatta anyagilag, míg a Grófné is élt, sőt a Grófné, ahogy nevezték a családunkban, apámat a vasúthoz helyezte el, ami akkor oly nagy dolog volt, amit ma még meghatározni sem lehet hasonlatokkal. Tudniillik nyugdíjas állás akkor csak az államvasutaknál létezett, és így még a főnyereménynél is nagyobb szerencse volt.

Mindezt később Édesanyámtól tudtam meg, ki a dologhoz borsos megjegyzéseket fűzött, és részben apámtól értesültem nagy szégyenünkről. De, hogy igaz legyen a dolog teljesen, jó pár évvel ezelőtt, az otthoni régi, még őrzött anyakönyvekből meg is nézettem, s a dolog igaz volt.

432