Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Olasz Sándor: A "harmonikázó prés" alatt - Görömbei András interjúi a 70-es évekből
OLASZ SÁNDOR A „harmonikázó prés” alatt GÖRÖMBEI ANDRÁS INTERJÚI A HETVENES ÉVEKBŐL Kereken tizenöt évnek kellett eltelnie, hogy Görömbei Andrásnak az 1977-től az Alföldben majd a Forrásban megjelent beszélgetései kötetben is olvashatók legyenek. A kiadás körüli bonyodalmak ismertetésében maga Görömbei utal arra, hogy a mai olvasó már szerencsére nem érti, mi okozott annak idején akkora riadalmat. Az ügyben a kultúrpolitika teljhatalmú urainak kellett állást foglalniuk. A Nádas Péterrel készített interjú volt az utolsó csepp a pohárban: a sorozat az Alföldben nem folytatódhatott, Görömbeinek a szerkesztőségtől is meg kellett válnia. A Liget Leveleskönyvében sem véletlenül kapott helyet Nádas ez ügyben írt, vonzó emberi tartásról árulkodó levele: „Gondolataim a nyilvánosság előtt hangzottak el. Cáfolatuk vagy akár megsemmisítésük szintén csak a nyilvánosság előtt történhetett volna meg...” Az a rendszer azonban éppen a nyilvánosságtól félt legjobban. A tizenhét interjú meg arról tanúskodik, hogyan lehetett (mert kellett) élni és gondolkodni „a diktatúra harmonikázó prése” alatt. Görömbei nem a teljesség igényével, de a sokszínűségre törekedve állította össze interjúalanyainak listáját. A műfajból következően szubjektivek ezek a válaszok, melyek a nem provokatív, inkább a közös töprengés igényével föl tett kérdésekre születtek. „Természetes módon kerülhettek előtérbe azok a kérdések - meghatározó élmények; ősökhöz, elődökhöz, pályatársakhoz yaló viszony; folytonosság és különbözés mikéntje; hagyomány és korszerűség értelmezése; nemzedéki tudat; nemzeti önismeret; szellemi tájékozódás -, melyekkel valamiképpen minden alkotónak és minden nemzedéknek szembe kell néznie, hogy valamelyest is felismerhesse saját lehetőségét, feladatát, küldetését a nemzeti kultúra egészében” — írja Görömbei András. Minthogy az írókban törvényszerűen bennerekednek más műfajban el nem mondható gondolatok, a beszélgetésekben közvetlenül, szépírói áttétel nélkül fejthetik ki elgondolásaikat bizonyos alapkérdésekről. A sokféle személyesség aspektusa és az általánosítás síkja egyszerre van így jelen. Az 1979-es előszó figyelemre méltó gondolata, hogy „az irodalomról való gondolkodás is beletartozik az irodalomba...” Azóta egyre gyakrabban tapasztalhatjuk, hogy valamely irodalomelméleti kérdés a szépírói műveknek is tárgya lehet. Az olvasó, a beszélgetések láthatatlan harmadik részvevője pedig továbbgondolja, mai válaszkísérletekkel szembesíti az akkoriakat, s olykor meglepődve tapasztalja, hogy ezek a szerző baráti dedikációjában „őskorinak” nevezett szövegek jelentős része ma is él. Amelyikről úgy érezzük, hogy nem, az így is fontos kordokumentum mindenképpen. Az egyes interjúk megítélésében az olvasó is lehet szubjektív: Ördögh Szilveszter görcsös, túlbonyolított eszmefuttatására nem olyan szívesen emlékezik vissza, mint Baka István, Nádas Péter írói vallomására, vagy Gion Nándor - novellái, regényei összetéveszthetetlen világát idéző - megszólalására. Nem titkolom, némi nosztalgiával is olvasható Görömbei András könyve. Nagy Gáspár „baráti kézszorításokról” beszél, Farkas Árpád meg arról, hogy „az egymásra figyeléstől lassabban hűl ki alattunk a föld”. Semmiképpen sem nevezhető ez a tizenhét író nemzedéknek, Marosi Gyula ezt már akkor is jól látta. Az őszinteség igénye, a kor levegőtlen, távlat nélküli világával való szembehelyezkedés kovácsolta őket össze, s ez az összefonódás, egymásra utaltság, szolidaritás szép példáit teremtette meg. 382
