Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Olasz Sándor: A "harmonikázó prés" alatt - Görömbei András interjúi a 70-es évekből

Mondják, hogy az irodalom csak a diktatúrákban fontos, s valóban, az írói munka különleges jelentőségének tudata szinte minden mondatban fölismerhető. Hitték, hogy az írónak (és természetesen minden értelmiséginek) hivatása van, s elodázhatatlan feladat „az élet etikai lehetőségeinek kutatása”. A moralizálás természetes velejárója volt annak a felfogásnak, amely szerint az irodalomtól Kelet-Európábán mást várnak, s az igazi költő ugyan (Farkas Árpád szavaival) nem vátesz és „fároszos fény”, de „a magyar költő sorsa kölöncösebb”. Az író - például Nagy Gáspár szerint - valakit képvisel, valakitől (a néptől) megbízást kap: „Balassi Bálinttól József Attiláig ez volt a rend.” Pintér Lajos kétely nélkül mondhatta: „egy arányosan tagozott életben az irodalom: irodalom, de Keleten a szellemi élet mindenese”. Akkor még talán az is hihető volt, hogy „az írónak sokszor szerveznie, teremtenie, irányítania kell a politikát: hogy levegőhöz jusson, tisztítania kell a levegőt...” A levegő persze a legjobb írói szándékok ellenére sem akart tisztulni.

A dialógusok egyik alaptengelye tehát a hagyományhoz, a magyar irodalmi tradícióhoz való viszony. A kérdezőt is izgatta, hogy ez a tradíció milyen sorsra jut egy irodalmi korváltás kellős közepén. Hiszen tudjuk, a hetvenes évek közepétől szemléleti és poétikai változás érlelődött irodalmunkban. Manapság gyakran találkozunk azzal a nézettel, hogy az új irodalmiság, a másfajta beszédmódok képviselői a társadalmi vagy nemzeti elkötelezettségű alkotók kánonjával fordultak szembe, mivel az előző rendszer azt helyezte az értékhierarchia csúcsára. Hogy a Kilencektől Illyésig ki hogyan képzelhető el a favorizált alkotók között, arról már az irodalomtörténet is meglehetősen árnyalt képet ad. Az említettek kapcsolódnak ugyan a magyar irodalmi tradícióhoz, alkotásaik azonban bizonyos akkori törekvések legitimálójaként aligha foghatók föl. Bírálójaként annál inkább. Jó néhány interjúalany müvében kétségkívül ott van az irodalmon túli igazságok „leképzése”, de a hatalom által preferált irodalomeszménybe ez sehogyan sem illett bele.

Nádas Péter már ebben az 1977-es interjúban a megváltozott irodalmi gondolkodásról beszél: a nemzedék „ösztönös morális gesztusa” mellett arról is, hogy az ilyen gesztusok „esztétikai teherbíró képessége meglehetősen csekély.” Később, az Alföld „korforduló”-vitájában (1990. 9. sz.) Nádas még határozottabban fogalmaz: „Az én felfogásom szerint az irodalom nem áll közvetlen kapcsolatban a szociológiai eszközökkel értékelhető társadalmi folyamatokkal. (...) Az irodalom így mindenféle minőségű és bármilyen pártállású művek szerves összessége és folytonos párbeszéde; egymást minősítik és nem valamiféle politikai vagy társadalmi eszme szempontjából minősülnek.” Az is elgondolkodtató, amit Baka István mond a „küldetéses költészet” akkoriban oly gyakran használt kifejezéséről. A költészetnek nincs küldetése, s ha — a politika tehetetlensége miatt — elhiszi, hogy létezik ilyen funkció, akkor az többnyire illuzórikus.

A hetvenes évek második felében már jól látszott, hogy irodalmunk alkati-tipológiai pólusai között egyre többféle változat tanulmányozható. (A durva és merev felosztástól óvakodva itt csupán a filozófiai-antropológiai, stilizált, groteszk-ironikus szemléletű művekben megtestesülő változat mellett a történeti-politikai érdeklődésűt, a realisztikus, dokumentatív jellegűt és természetelvűt emeljük ki.) A kötetben a másfajta személyiségfelfogás és nyelvhasználat iránti fogékonyság szép példái is föl- lelhetők. Balázs József - a modern filmművészet kapcsán - az ember „létbevetettségét” emlegeti. Aczél Géza meg azt az öncsonkítást, amely az avantgarde hagyományok tudomásul nem vételéből következett. Szerinte „a közvéleményt valósággal irritálja a többértelmű, rejtőzködő, a történelmi kihívásokra direkt választ nem fogalmazó írói pálya”. Ma inkább e jelenség ellentéte érzékelhető — ha egyáltalán beszélhetünk közvéleményről a másfél évtizeddel ezelőttihez hasonló értelemben. A Kérdések és válaszok ban talán Varga Imre fogalmazza meg legélesebben, hogy az új törekvések csak látszólag hagyománytalanok; valójában a tradíció elfeledett rétegéhez térnek vissza.

383