Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Elek Tibor: Egy független magyar értelmiségi a rendszerváltozás idején - Pomogáts Béla esszéiről

s csak azt követően alakult ki, pontosabban más kérdésekben jött létre a véleményem szerinti természetszerű megosztottság, mégha annak ilyen élessége nem is szükség- szerű. Pomogáts gyakorta kárhoztatja a politikai élet, a közélet eldurvulását, az ideológiai, „törzsi” háborúzás szélsőségeit, a közerkölcs romlását, az értelmiségi szolidaritás felbomlását, kár, hogy ezek hátteréről, okairól, például a szemben álló csoportok pártpolitikán, ideológián túli keményen személyes, egzisztenciális, anyagi érdekköreiről, azoknak a szellemi, kulturális életen belüli pozíciókért folyó küzdelméről igazán érdemi közlendője nincs. Pedig egyik saját vallomása szerint jól ismeri a politikai, közéleti szereplők többségét, mondhatni közel áll(t) a mostani tűz körül ülőkhöz.

Pomogáts Béla legfőbb mondandója a rendszerváltozás kezdete óta, hogy a magyarság (értve ezalatt a 15 millió magyart) kulturális, szellemi és lelki egységét helyre kell állítani. „Egyetemes magyar kulturális integrációt” sürget az elmaradt szárszói hozzászólásában is. Csakhogy „A magyarság kulturális-nemzeti integrációját a magyarországi politikai dezintegráció fenyegeti” szögezi le a Magyarnak lenni című esszéjében, s ezért is kárhoztatja annyira a hazai ideológiai, politikai szembenállásokat, s ezért is hirdeti helyettük következetesen a belső kiengesztelődést, a konszenzusteremtő politikát, a liberális és a nemzeti „minimum” elfogadását egyaránt. Magyarságképében is a nemzet egésze iránti felelősségtudat mellett a szabadságjogok biztosítása, a szociális érzékenység, a humanizmus és az európaiság vállalása, a nemzeti elzárkózással és kirekesztéssel szembeni hangsúlyozott nyitottság és befogadói készség kerül előtérbe. A nyugati és a kisebbségi magyar irodalmakat évtizedek óta figyelemmel követő irodalomtudós ezekben az években körüljárja a határon túli magyarság aktuális szociológiai, politikai kérdéseit is, a magyarság és a szomszéd népek viszonyát, így jut el olyan fontos megállapításokhoz, hogy a kisebbségi magyarság megtartásának stratégiája a nemzeti polgárosodás, a kisebbségi autonómiák és a nemzeti egység, de mindez csak a közép-európai kiengesztelődés és együttműködés keretei között mehet végbe (Körséta a Kárpát-medencében). Már a Noé bárkája című 1991-es kötetben egy egész esszéciklust szentelt a magyarság és a közép-európaiság összefüggéseinek. A Nosztalgia és /vagy feladat című 1989-es esszében hívja fel a figyelmet például arra, hogy a „magyar kisebbségek önrendelkezése minden valószínűség szerint csak Közép-Európa szellemi és politikai egységének helyreállításával oldható meg”, s hogy az európai integrációhoz is a közép-európai kiengesztelődésen keresztül vezet az út, „Közép-Európa ezért a mi számunkra nemcsak nosztalgikus ábránd, hanem parancsoló szükségszerűség”. Köztudomású azonban, hogy az elmúlt években a térségben a Pomogáts által is sürgetett kulturális nemzetfelfogással szemben az államnemzeti, nemzetállami felfogások, az etnocentrikus és etnokratikus megoldások érvényesültek. Ezzel reálisan számot vetve, de az integráció szükségességéről le nem mondva állapítja meg a szerző, hogy „Az oly kívánatos közép-európai együttműködés most elsősorban politika »alatt«: azaz a gazdasági folyamatokban és a politika »felett«: azaz a kulturális kapcsolatok körében fejlődhet tovább” (Körséta a Kárpátmedencében). Ezért is hangsúlyozza a régió értelmiségijeinek, íróinak ismételt felelősségét: „Közép-Európa lelkét és ezzel jövőjét most az irodalom teremti, teremtheti meg: nemzetek és kultúrák sorsával kell sáfárkodnia” (Helyünk és sorsunk Európában).

Nemcsak Közép-Európát, de a magyar nemzetet illetően is rendkívüli szereppel, felelősséggel igyekszik felruházni Pomogáts az irodalmat. Úgy véli, a történelem, a politika által megosztottá, széttagolttá vált nemzetet az irodalomnak, „a szellemnek kell ismét egybefognia”. A parlament, a politikai elit, a pártok tekintélyvesztése, az egyházak nem kielégítő megújulása miatt az irodalomban látja az egyetlen alkalmas integrációs tényezőt: „Irodalmunknak, akár tetszik, akár nem, ismét vállalnia kell történelmi küldetését, és szerepet kell keresnie az ország és a nemzet erkölcsi és szellemi gyógyításában. Vagyis fel kell lépnie a széttagoltság, az ellenségeskedés, a gyűlölködés ellen, képviselnie és érvényesítenie kell a benne fölhalmozott morális és kulturális értékeket” (Irodalmi autonómia és írói szolidaritás / Az irodalom a köz380