Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Elek Tibor: Egy független magyar értelmiségi a rendszerváltozás idején - Pomogáts Béla esszéiről
azonban a kormány bírálata, a hatalmi elittel szembeni bizalmi válság magyarázata megreked az ellenzéki retorika sablonjainak és túlzásainak szintjén, már némi hiányérzetet kelt a szerző, mert a helyzetelemzés és oknyomozás helyett maga is a könnyebb utat választja: „Nevezetesen a gazdaságpolitikai eredménytelenség, a sok felelőtlen és persze teljesítetlen ígérgetés, a napvilágra került korrupciós ügyek egész sora (mondják, ez csak a jéghegy csúcsa), a titkos vagy ennek szánt kormányzati és pártpolitikai paktumok rendszere, a hazai agrárgazdaság összeomlása, a tömeges munkanélküliség, a bizonytalan megélhetés” (Társadalom és politika / A politikai elit és a társadalom). Politikai és szellemi függetlenségre törekvő és jellegzetesen „girondista” alapállása (aminek a radikalizmusokkal szembeni háttérbe szorulását is jól érzékeli) lehetővé teszi számára, hogy aktuálpolitikai érdekektől függetlenül értékelje 1956-ot, hogy gond nélkül kapcsolja össze a kereszténységet és a liberalizmust, hogy a pártpolitikai elitek rossz szokásait (az ellenfél lekicsinylése, kioktatása, gyűlölete, az önhittség, a gőg) mindkét oldalon észrevegye és szóvá tegye, amint azt is, milyen veszélyes az, hogy a szemben álló politikai és szellemi táborok „fantomizálják” egymást, s ezeknek a kölcsönös fantomképeknek rendelik alá a politikai követelményeket. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a város és a vidék, a nyugati és keleti országrész eltérő fejlettsége, a fenyegető nemzedéki ellentétek, a szociális konfliktusok, az elszegényedés mértéke mélyebb, veszélyesebb megosztottságokat jelentenek társadalmunk számára, mint az ideológiai ellentétek (Társadalom és politika / Szegények a társadalom peremén). Mint minden jó publicista, esszéista írásaiban, úgy a Pomogáts Béláéiban is található számos vitára ingerlő értékelés, megállapítás. A terjedelmi korlátok miatt, és mert ezek többsége aktuálpolitikai volt, csak néhányat emelek ki közülük. A Demokratikus Charta esetében például nem ismerte fel a szerző, hogy az egy nagyon is jól körülhatárolható politikai, szellemi, kulturális érdekcsoport közvéleményformáló, politikai nyomásgyakorló eszköze, fóruma határozott és konkrét politikai célok érdekében, nem pusztán az általános demokratikus értékek és szabadságjogok mellett. Ezért tűnt számomra illuzórikusnak már első megjelenésekor is (ma még inkább) Pomogáts azon igénye a Chartával szemben, hogy az erősítse a nemzeti értékek, érdekek és a kisebbségi magyarság védelmének készségét is, sőt a határokon túllépve váljon közép-európai üggyé, és a demokratikus követelményeket a régió kisebbségeinek javára a szomszéd országok értelmiségijeivel karöltve képviselje (Pártpolitika és mozgalmi politika / A Charta körül). Ugyanígy túlzottnak tűntek az adott politikai helyzetben és az előkészületek ismeretében azok a várakozások, amelyeket az 1993-as szárszói találkozó kapcsán táplált Pomogáts, s hogy az ott történtek után még mindig abban bízott: „a szárszói nyilatkozat valóban eleven hatóerővé válik a most következő eszmecserék és viták után”. 1956 reális értékelése után pedig olyan szép követelményeket is megfogalmaz ’56 örökségeként, amelyeket sajnos egyetlen kormányzat sem fog teljesíteni tudni még egy jó darabig: „minden magyar állampolgárnak legyen áttekintése a közügyek alakulásáról, és befolyást tudjon gyakorolni erre. Ne csupán négyévenként, midőn dönthet a politikai pártok választási kínálata felett, hanem a minél közvetlenebb demokrácia eszközeivel. És ilyen az a követelmény, hogy a nemzet polgárai megfelelő anyagi biztonságban élhessenek, egyfelől ne jöhessenek létre gazdasági kiváltságok, másfelől ne merüljenek el százezrek a nyomorúság emberhez méltatlan iszapjában... a nemzet őrizze meg azt a belső szolidaritást, amely a forradalmi napokban megszületett.” (Ötvenhatos kötődések / Örökség és igazság). Az utolsó félmondatban megfogalmazott vágy realitása mellé márcsak azért is tehetnénk egy kérdőjelet, mert az a nemzeti egység és közösségi szolidaritás, amire sokan emlékeznek ’56 kapcsán, valószínűleg akkor is felbomlott volna a szovjetektől való megszabadulás után, a forradalom mind teljesebb kibontakozása és az új világ építése során. A kommunista rendszer leváltásában 1989-90-ben is elég egységes volt a magyar társadalom, 379
