Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Lőrinczy Huba: Ortega és Márai - Adalékok egy szellemi vonzalom históriájához (tanulmány)
révei terméketlenek az efféle megfeleltetések és szembesítések. Sokkal termékenyebbnek tűnik fól előttünk az a módszer, amely nem Ortega egyes műveinek, hanem legkarakteresebb nézeteinek (mondhatnék: „uralkodó eszméinek”) a recepcióját, illetőleg visszfényét kutatja Márai alkotásaiban. Nem tartjuk feladatunknak, hogy a magyar író oeuvre-jéből minden idevágó adatot, bizonyítékot előássunk és fölmutassunk; egy, számunkra különösképp izgalmas - s ezért részletesebben kibontandó - összefüggést leszámítva, arra szorítkozunk csupán, hogy a filozófus tanításaira rímelő gondolatok felbukkanását igazoljuk. Ortega a modern civilizáció legnagyobb veszedelmének a tömegember ijesztő elszaporodását, a tömegek látens uralmát tartotta42. Több munkájában is kifejtette ezt a — különben már Kierkegaard-nál, John Stuart Millnél és másoknál is felötlő - gondolatot, világossá téve: a „tömeg” nem a „sokaság” szinonimája, a „tömegember” megnevezés pedig nem társadalmi státust, még kevésbé osztályhelyzetet jelöl, „...a tömeg a sajátosan nem kvalifikált személyek összege. (...) Tömeg az átlagember, az ember, aki nem más, mint a többiek, aki csak egy általános típus ismétlődése”43. A tömegember világméretű térnyerése, „lázadása” az elközönségesedést, az arctalanná válást, a különbözés, a minőség pusztulását, a közvélemény diktatúráját vonja magával. Márai — nyilván nem függetlenül személyes tapasztalataitól - roppant érzékenyen reagált eme tételekre. Hírlapi cikkekben, bölcselkedő tűnődésekben, naplóbejegyzésekben néven nevezte, regényeiben pedig ábrázolta a nagy veszélyt, „a tömegek lázadását”, a valódi egyéniségek ritkulását44. S amiként Ortegánál, nála is a „kisebbség”, a kiváló, a kiválasztott ember a tömeg ellenpontja, s feladata nem más, mint hogy autentikus célokat adjon, példát mutasson a „masszának” — vagyis neveljen45. Kisebbségi, minőségi ember viszont, ki - József Attila szavával - „...igazodni magára mutat”, csakis az elhivatottságot vállaló, öntörvényű személyiség lehet. Ortega szerint a valódi egyéniség nem kifelé él, hanem befelé tekint, s miközben magába mélyed, jövőjével foglalatoskodik. Nem hárítja el, hanem vállalja a „gond”-ot, a személyes gondolkodást, alkotó módon fogadja be a műveltséget, képes fölismerni „elhivatottság”-át, betölteni „misszió”-ját, elviselni szükségszerű magányát46. „Különféle létlehetőségei között minden ember talál egy olyat, amely az ő autentikus léte. És azt a hangot, amely őt e felé az autentikus lét felé hívja, »elhivatottságnak« nevezzük”. - „A misszió minden egyes ember saját, legautentikusabb létének tudatosulása, melynek realizálására hivatott”. - „Egzisztencia tehát (...) kivitelezett, megvalósított létet jelent; (...) egy esszencia megvalósítását” - hangoztatta nyomatékkai Ortega47. Efféle tanítások tükrébe pillantván, Márai csakis önmagára ismerhetett, lévén egész élete egy esszencia megvalósításáért vívott, mind konokabb küzdelem, tehát valódi egzisztencia. Az Egy polgár vallomásai - egyebek között - annak dokumentuma, miképp, mily lázas nyugtalanságtól űzetve leli meg egy fiatalember saját, egyedül lehetséges, autentikus létét, elhivatottságát, misszióját, „daimon”-á t48, a Füves könyv ben pedig erre a nagyon is beszédes fóljegyzésre bukkanunk: „Egy napon megszólal egy hang. (...) S megvillan egy feladat lehetősége, melyre soha nem gondoltál ezelőtt. (...) mindent most hagynod kell. (...) mindent félre kell tenned (...) A hang parancsszavát nem lehet félreérteni. — Aki ilyenkor jól hall és engedelmeskedik, (...) megmenti lelkét”49. Azt már csak sebtén említenők, hogy - Ortega eszméitől 370
