Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)

aki szemérmetes, titkos bukdácsolások közepette minden erejével felém igyekszik... Szinte láttam: kószál a házban, rajzol ezt-azt a plafonra, beirányozza a kocsirudat, s a fal mellett elsurranóban különféle alakzatokat készít a tárgyakból, a szénrakás mögött... Lena... Lena... aki felém igyekszik... talán segítségért könyörög! Lehetetlen! Igen, lehetetlen, de másrészt lehetséges lett volna, hogy a két rendellenességnek - a szájak ama „kapcsolatának” és a jeleknek - semmi közük sincs egymáshoz? Lehetetlen. Igen, lehetetlen, de vajon lehetett-e puszta képzelődés a részemről az a kínzó sejtelem, hogy Katasia szája megrontja Lénát? Hármasban vacsoráztunk Gömböccel, mivel Lena és a félje valami ismerősükhöz készültek, Leon bridzsezett, Katasiának pedig vasárnap lévén szabadnapja volt, rögtön ebéd után el is ment.

Vacsora, Gömböc szakadatlan beszédétől fűszerezve - Leon távollétében végre őrá figyeltünk - most aztán, hogy a bérlőkkel így, a bérlőkkel úgy, hogy egész életemben, azt maguk el se tudják képzelni, ennek enni adni, annak ágyneműt, emennek beöntést, amaz a kályhával, hogy a kályha... alig figyeltem, valami olyasmit hallottam még, hogy „és azok a szüzikéi”... „az ágya alatt ott a flaska, ő meg már holtrészeg, ott sorakoztak a flaskák”... „mondom neki, vágja a pofát, vágja a pofát, a sála meg tetszik tudni, hol”... „zsémbeskedtem, veszkölődtem, pedig nincs ám kőből”... „csirkefogók, hogy verné meg az Isten”... „Jesszusom, hogy szakadna rájuk”... szeme vizslatott bennünket, miközben ettünk, keble az asztalra dőlt, a könyökén lévő hámlott bőr pedig ibolyaszínűre váltott, amiképp a mennyezeten lévő hatalmas öböl felpattog- zásai meg halványsárga kiütésekké lényegültek... „Ha én nem segítek, meg- döglöttek volna”... „gyakran éjszaka, ahogy jajgatott”... „aztán Leont áthelyezték, és megint kiadtunk pár szobát”... Olyan volt, mint a plafon, a füle mögött valami megkeményedett pattanás nőtt, majd egy erdő következett, a haja, először két-három amolyan hajkunkor, aztán az erdő, szürkésfekete, sűrű, gubancos, csavaros, itt tincsek, ott fürtök, távolabb sima, elnyugszik, a nyakán lévő bőr hirtelen egészen finom, fehér, de rögtön mellette egy karcolás, mintha egy köröm nyoma lenne, a karján, a blúz szegélyénél pedig izzadtságfolthoz hasonló vörösség, s már kezdődik a fonnyadás, a blúz alatti pusztulás, amely ott, a blúz alatt, egészen a többi ótvarig, rémségig húzódik... Olyan volt, mint a plafon... „Amikor Drohobyczban laktunk”... „torokgyulladás, aztán reuma, epekő”... Olyan volt, mint a plafon, beláthatatlan, kimeríthetetlen, a maga végtelen számú szigetével, szigetcsoportjával, vidékével... Vacsora után megvártuk, amíg Gömböc aludni tért, s tíz óra körül munkához láttunk.

A jelenségek, amelyekre ügyködésünk során fény derült?

A betörés Katasia szobájába nem jelentett különösebb nehézséget, tudtuk, hogy a kulcsot mindig a repkénnyel benőtt ablakban hagyja. Annál inkább megnehezítette munkánkat, hogy nem volt semmi biztosítékunk arra nézve, hogy az a bizonyos valaki, aki az orrunknál fogva vezetett bennünket — feltételezve, hogy valaki az orrunknál fogva vezet — nem lapul-e itt valahol, nem áll-e lesben... még képes, és cirkuszt csinál, ki tudja? Nem kis időt vett igénybe, amíg a konyha körül kószálva körbenéztünk, nem figyel-e valaki 339