Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
de a ház, az ablakok, a kert békésen hallgattak az éjszakában, melyet meg- megrohantak a sűrű és terebélyes fellegek, miközben kiűszott közülük az űzött holdsarló. A kutyák a fák közt futkároztak. Féltünk, hogy nevetségesek vagyunk. Fuks egy kis dobozt mutatott, amelyet a kezében tartott.- Mi az?- Egy béka. Élő. Ma fogtam.- Mi ez már megint?- Ha valaki rajtakapna minket, azt mondjuk, hogy azért lopóztunk be Katasiához, hogy egy békát dugjunk az ágyába... Viccből! Fehér-vörös halpofája, amelyet Drozdowski semmibe vesz. Egy béka, persze, ügyes! S egy béka, el kell ismerni, igazán helyénvaló volt, a sikamlóssága, mely Katasia sikamlóssága körül kering... egészen meglepett, nyugtalansággal töltött el ez a béka... annál is inkább, mivel a verébtől sem állt olyan távol - a veréb és a béka - a béka és a veréb... vajon nem rejlik valami e mögött? Nem jelent semmit?- Gyerünk, nézzük meg, mi van a verébbel - mondta Fuks. - Amúgy is jobb, ha még várunk. Odamentünk. Kertek alatt, bokrok közt, ismert homály, ismert illat, közeledtünk az ismert helyhez, de hiába verekedett tekintetünk a sötétséggel, vagy inkább a különféle sötétségek sokaságával, melyek súroltak bennünket - fekete, omladozó barlangok voltak ezek, és egyéb, félig-léttel mérgezett rések, szférák, rétegek, s az egész egyfajta makacsul ellenálló keverékben folyt össze. Volt lámpásom, de nem használhattam. A verébnek valahol előttünk kellett lennie, két lépésnyire tőlünk, tudtuk, hol, de nem láttuk, tekintetünket valósággal felfalta ez a gátló közeg, a sötétség. Végül aztán... felderengett, mintegy a forma központjaként, egy körténél nem nagyobb sűrűsödés... ott lógott...- Megvan. A néma sötétben megszólalt a nálunk lévő béka... nem mintha hangot adott volna, de léte, amelyet a veréb léte felkeltett, mégis hírt adott magáról. Ott álltunk a békával... ott volt a béka, velünk együtt, szemben a verébbel, komájával a béka-veréb-szférában, és előhívta bennem a száj csusszanását- kisiklását... és a veréb-béka-Katasia tercett az ő szájüregébe taszított, a fekete bokrok barlangját Katasia félreugró pofázmányának barlangjává varázsolta, melyen ott díszelgett természetellenes ajaki huncutsága... Vágy. Disznóság. Mozdulatlanul álltam, Fuks már kifele hátrált a bozótból, „semmi újdonság” suttogta, amikor pedig kiértünk az útra, felragyogott az éjben az ég, a Hold, az ezüstös szélű felhők özöne. Munkára! Őrülten tombolt bennem a tettvágy, a tisztító szél vágya, kész voltam bármibe belevetni magam! Milyen szánalmas is volt az ügyködésünk, Uramisten — két összeesküvő, egy békával, a kocsirúd vonala mentén. Még egyszer körbenéztünk a helyszínen: a ház, a bemeszelt fák halványan derengő törzse, a mélyben a nagyobb fák sűrűi s a kert tág térsége — az ablakban, a repkény közt kitapogattam a kulcsot, s miután a zárba helyeztem, megemeltem kissé az ajtót a sarokpántoknál, hogy ne csikorogjon. Mindeközben a dobozban lévő béka már nem 340
