Életünk, 1995 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 4. szám - Witold Gombrowicz: Kozmosz (regényrészlet) (Körner Gábor fordítása)
néni foglalkozott, aki, miközben kezében a törlőronggyal ide-oda gurult, arról mesélt, hogy Drohobyczban „egy összkomfortos villa földszintjén” laktak, és szobákat adtak ki teljes panzióval, vagy anélkül, majd hat év Pultuskban, „egy komfortos lakosztályban a harmadik emeleten”, de az állandó bérlőkön kívül nemegyszer hat „városi” kosztos is volt a nyakán, főleg idősebb emberek, mindenféle betegséggel, egyiknek pépecskét, másiknak leveskét, de semmi savanyút, míg aztán mondok, na nem, ez így nem mehet tovább, elég, nem bírom, mondom a nagyszüleimnek, hát látni kellett volna a kétségbeesett arcukat, kisasszonykánk, ki fog törődni velünk, mire én, nézzétek, én itt kiteszem a lelkem, aztán belerokkanok, hát azt akarjátok, hogy öngyilkos legyek, vagy mi, ráadásul hogy még Leonnal is törődnöm kellett egész életemben, azt nem tudja elképzelni az úr, hol ez, hol az, mindig valami, én komolyan nem is tudom, mihez kezdene ez az ember nélkülem, ágyba vittem a kávéját egész életemben, egész életemben, szerencsére én már csak ilyen vagyok, nem bírom a tétlenséget, reggeltől estig, estétől reggelig, azért néhanapján egy kis kikapcsolódás is, látogatóba menni, vendégeket fogadni, tetszik tudni, Leon unokanővére Koziebrodzki gróf felesége, na hiszen, és amikor hozzámentem Leonhoz, a családja csak fintorgott, még Leon is úgy félt a nénikéjétől, a grófnőtől, hogy két évig be sem mutatott neki, mondom neki, ne félj, Leon, majd én lepipálom a te nénikédet, egyszer aztán olvasom az újságban, hogy jótékonysági bál, a szervezőbizottságban Koziebrodzka grófnő, Leonnak csak annyit mondok, Leon, bálba megyünk, hát mondanom sem kell, két hétig készültem rá titokban, két varrónő, fodrász, masszázs, sőt vettem a bátorságot, és még a pedikűröshöz is elmentem, és kölcsönkértem Tela ékszereit, Leon amint megpillant, kővé mered, én semmit sem szólok, belépünk a terembe, zene, én karomon Leonnal egyenest a grófnőhöz, erre ő, képzelje csak, hátat fordított nekem! Megsértett! Mire én Leonnak, Leon, úgy látom, a te nénikéd egy pökhendi perszóna, és kiköptem, és képzelje, Leon szó nékül tűrte, ő már csak ilyen, beszél, beszél, de ha arra kerül a sor, akkor semmi, vagy elkezdi csűrni-csavarni, kibúvót keres, na de aztán amikor Kielcében laktunk, és dzsemet készítettem, nem egy környékbeli megfordult nálunk, azt a dzsemet hónapokra előre megrendelték, elhallgatott, törölgette a port, némán, mintha egy szót se szólt volna, mire aztán Fuks megkérdezte:- És aztán? Mire azt mondta, hogy az egyik albérlő, még Pultuskban, tüdőbeteg volt, és napjában háromszor kellett neki tejfölt adni „amennyi belefért”... és kiment. Mit jelentett ez az egész? Mi értelme volt? Mi rejlett az egész mögött? És a pohár? Miért lettem figyelmes tegnap, a nappaliban egy pohárra, az ablak alatt, az asztalon, s mellette két orsó cérnára - miért pillantottam rájuk, miközben áthaladtam a szobán - valami figyelemreméltó lett volna? - ne menjek le, hogy még egyszer megvizsgáljam, ellenőrizzem? Titokban valószínűleg Fuks is ellenőrizgetett, kutatgatott, szemlélődött és töprengett, ő is igencsak szétaprózódott - bután szétaprózódott. Fuks, igen... de neki tizedannyi oka sem volt rá, mint nekem... Lena mint ebben az egész ostobaságban keringő vér! Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az egész mögött Lena bújik meg, 338
